Pont azt idézik fel a kabuli képek, amit Biden a legkevésbé szeretne

„Ez egyáltalán nem olyan, mint Saigon.”

Ezt az üzenetet igyekezett hangsúlyozni Anthony Blinken amerikai külügyminiszter vasárnap este a kabuli események láttán. Joe Biden elnök pedig egy hónappal ezelőtt még magabiztosan beszélt arról: a tálibokat nem lehet összevetni az észak-vietnami hadsereggel, közel sincsenek hasonló képességeik, és elképzelhetetlen, hogy arról lássunk majd felvételeket, hogy embereket kell helikopterrel felszedni az amerikai nagykövetség tetejéről.

Aztán eljött a nap, amikor még ennél is drámaibb felvételeket lát a világ.

Egy pillanat alatt érthetővé vált

Afganisztán egy hét alatt a tálibok kezére került (egy része eddig is az övék volt), vasárnapra elmenekült az ország eddigi elnöke. Miután a fővárosból, Kabulból távozó gépek az utóbbi napokban zsúfolásig tömve voltak, hétfőre már a felszálló repülőgépek külsejére is próbáltak felkapaszkodni emberek. A brit védelmi miniszter arról beszélt, nem fognak tudni mindenkit biztonságban hazajuttatni. A felvételek önmagukban is megrázóak, az amerikai közönség számára viszont szimbolikus jelentőségük van. A kaotikus kivonulás képei a vietnami vereség ikonikus pillanatait idézik fel, ezzel pedig egy pillanat alatt keretbe helyezik a távoli hely bonyolult és érthetetlen történetét.

Éppen ezért igyekszik az amerikai vezetés minden erejével eltolni magától a Saigon-párhuzamot.

A képek viszont ilyen helyzetben erősebbek szoktak lenni minden magyarázatnál.

1975 áprilisában az amerikaiak által támogatott Dél-Vietnam fővárosa, Saigon is a város területén zajló harcok nélkül, napok alatt került a kommunista Észak-Vietnam kezére. (A városon kívül voltak harcok.) Két évvel korábban a párizsi megállapodás már rögzítette az amerikai kivonulást és a béke feltételeit, a háború ezzel mégsem ért ténylegesen véget.

Olyan távozást viszont biztosan nem terveztek, ami végül '75 április 30-án megtörtént. Amikor az északiak bevonultak (az ő szempontjukból, ami egyébként azóta is az ország hivatalos ideológiája, felszabadították a déli országrészt), pánikszerű menekülés kezdődött. Nemcsak amerikaiak, de azok is próbáltak menekülni, akik együttműködtek velük.

A helikopteres menekítés képei mögött pedig ott voltak a kérdések: mi értelme volt az egésznek amerikai szempontból, mi értelme volt 58 ezer amerikai katona halálának, egy ország szétbombázásának, ami vietnami oldalon több millió halálos áldozatot jelentett?

Mire volt jó ez az egész?

Egészen hasonló kérdések fogalmazódnak meg az összeomlás láttán most az Egyesül Államokban. Miért is zajlott ez a háború az elmúlt húsz évben, miért halt meg 2400 katona, mire költöttek el több ezer milliárd dollárt?

Joe Biden személy szerint hosszú ideje a kivonulás mellett volt, és a háború befejezése egyébként kifejezetten népszerű lépés az amerikaiak körében. Arra viszont nem voltak felkészülve, hogy így fog kinézni, és hogy ilyen látványosan mutatkozik meg az, amit már korábban is lehetett tudni: hogy az afganisztáni nemzetépítési projekt teljes bukás volt.

2019-ben a Washington Post hozta nyilvánosságra az „afganisztáni iratokat”. A három évig tartó jogi csatározás után, az információszabadságot biztosító törvény alapján megszerzett bizalmas jelentésekből egyértelműen kiderült: az amerikai vezetés pontosan tisztában volt azzal, hogy semmiféle érdemi haladást nem értek el Afganisztánban, miközben a nyilvánosság előtt ennek ellentétéről beszéltek.

„Egyszerűen nem tudtuk, hogy mit csinálunk, hiányoztak az alapvető ismereteink Afganisztánról”, mondta Douglas Lute tábornok a dokumentumok szerint, ahogy azt is:

„Ha az amerikai nép tudná ennek a működési zavarnak a méreteit! (...) De ki fogja elmondani, hogy mindez hiábavaló volt?”.

Végül nem kellett senkinek elmondani, mert 2021 augusztusában azok számára is nyilvánvalóvá vált, akik nem olvasnak hosszú Washington Post-leleplezéseket.

„Egyetlen céllal mentünk 20 éve Afganisztánba, hogy elintézzük azokat, akik megtámadtak minket szeptember 11-én, és ez az akció sikeres volt.“ Így igyekezett visszavenni az események értelmezését Anthony Blinken vasárnap. Ezt a célt valóban elérték, már 2002 elején. Utána viszont következett a nemzetépítési projekt, amire már egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy sikeres lett volna.

Saigon szteroidon

Van, aki szerint súlyosabb is a helyzet, mint Saigonban - Kimberley Motley emberi jogi ügyvéd, aki épp embereknek próbál segíteni, hogy el tudjanak menekülni Afganisztánból, úgy fogalmazott a Wall Street Journalnek: ez a helyzet „Saigon szteroidon”. Az USA Today a nyilvánvaló hasonlóságok mellett a különbségekre is felhívta a figyelmet. Saigon bukása két évvel egy aláírt békeszerződés után történt meg, Kabul bukása az amerikai kivonulás közben. Saigon után azért kritizálták Gerald Ford elnököt, mert nem kezdte meg hamarabb az amerikaiak kimenekítését, miközben közeledtek az északi erők. Kabul esetében viszont azért kritizálják Bident, mert nyilvánvalóan alábecsülték a tálibokat, a legutóbbi időkig arról beszélt, hogy hónapokba telhet, mire elérik Kabult.

Belpolitikailag Fordot nem érintette meg komolyabban az ügy - az pedig még kérdés, hogy Bident mennyire fogja.

Hosszú távon, cinikus szempontból az Egyesült Államok nyerhet is a helyzeten - ahogy Király András írta pénteki elemzésében, amerikai szempontból belátható előnyei vannak, ha Oroszországot és Kínát a határaikhoz közeli konfliktus köti le, Irán energiái pedig megoszlanának Afganisztán, illetve Irak és Szíria között.

Ezekben a napokban úgy tűnik, Bidenre ráégnek majd a felkavaró kabuli képek, de az is könnyen lehet, hogy a közönség néhány hét múlva már egészen más hírekkel fog foglalkozni. Azoknak viszont, akiknek mostantól tálib uralom alatt kell élniük, nem lesz erre lehetőségük.

A New York Times hétfői szerkesztőségi cikke így fejeződött be:

„Régóta világos, hogy a kivonulás, bárhogy és bármikor történik meg, lehetőséget teremt a táliboknak, hogy visszaszerezzék az irányítást Afganisztán felett. A háborút be kellett fejezni. De a Biden-adminisztráció tehetett volna többet, és többet is kellett volna tennie azoknak védelmében, akik mindent kockára tettek egy másfajta jövőért. Bármennyire is illúzió volt ez.”