Akkora balhé van Iránban, hogy beleremeg a világ egyik legveszedelmesebb rendszere

• Szerdán éjszaka is folytatódtak a tüntetések Irán több városában.
  
• A rendvédelmi erőkkel történő összecsapásokban 21-en vesztették életüket.
• Pontos számokat nem tudni, de ezer felett lehet már a letartóztatottak száma.
• Bár a tüntetéseket a rossz gazdasági helyzet miatti általános elégedetlenség váltotta ki, a tüntetéseken az 1979-es iszlamista forradalom óta fennálló rendszer leváltását követelik.
  
• Megpróbáljuk bemutatni a tüntetések hátterét egy fiatal iráni mérnök segítségével. 

Egy huszas évei végén járó iráni mérnökkel beszélgettem az iráni helyzetről (képgalériánk itt). Egy éve él Magyarországon, pár hónapja sikerült a szakmájában elhelyezkednie. Ő is, mint annyi kortársa, próbálkozott elhelyezkedni hazájában, de végül inkább külföldön próbált szerencsét.  

Ötpercenként ránéz a telefonjára, amelyen követi az iráni híreket. Nem az állami hírügynökségek, televíziók csatornáit keresi, azok ugyanis meglehetősen hamis képet festenek a valóságról, hanem az irániak milliói által használt, feltörhetetlen webes alkalmazásokat. 

Iránban a 2009-es tömegmegmozdulások óta blokkolják a közösségi médiát, nincs Facebook, Twitter és társai. Pontosabban van, ám csak kerülőúton, proxyszolgáltatásokon keresztül lehet őket használni – már ha érdemes. Súlyos börtönbüntetés jár ugyanis azért, ha valaki a nagyobb belföldi nyilvánosság előtt kritikus hangvételt üt meg az iráni rendszerről. Vagy akár csak megosztja, hol és mikor tüntetnek a többiek. (Tüntetésre invitáló Instagram-poszt miatt a mostani tüntetéshullámban is tartóztattak le embereket.)

A véleményszabadság iráni állapotára jellemző, hogy beszélgetőpartnerem valódi nevét nem adja a riporthoz, annak ugyanis következményei lehetnek: külföldi médiának az iráni helyzetről kritikusan nyilatkozni nem ajánlatos, és ha nem is őt, családját attrocitások érhetik miatta. Ehhez nem kell aktív ellenzékinek, aktivistának, jogaiért szót emelő civilnek lenni. Elég, ha az ember nem látszik elég lojálisnak, rossz helyen van rossz időben.

Sharoud – nevezzük így – Teheránban tanult mérnöknek, majd állást kapott egy nagy állami vállalatnál. Tekintve, hogy az iráni gazdaság túlnyomó részét állami céget működtetik, ez teljesen általános életpálya egy iráni fiatalnál. Ahogy az is, hogy az utóbbi hónapokban, nem kapott fizetést. 

Sharoud többek között azért hagyta ott állását majd' egy éve, mert megunta, hogy fizetésnapokon rendre azt hallja: „Pénzt majd csak a következő hónapban tudunk adni!” Ezzel pedig olyannyira nem volt egyedül, hogy az állam fizetésképtelensége vezetett a lassan egy hete tartó tüntetéshullámhoz, amelyhez hasonló intenzitásút 2009-ben látott Irán, amikor milliók vonultak utcára a Zöld Mozgalom zászlaja alatt a megkérdőjelezhető tisztaságú elnökválasztás miatt.

Ha a nyolc évvel ezelőtti, alapvetően politikai megmozdulásokhoz hasonlítjuk a mostani demonstrációkat, több főbb különbséget is lehet tenni, hangsúlyozza a harmincas évei felé járó Sharoud.

„Nincs szervezés, nincs szervező, legalábbis az első napokban egyáltalán nem volt. Az emberek egyszerűen csak kimentek az utcára, és nem mentek haza. Ezért a tiltakozók sem tudják egymásról, hol, melyik városban hányan vonultak utcára. Nehéz, pontosabban lehetetlen átlátni a helyzetet.” 

Sahroud elmondása szerint még az ország fő bevételének számító olajszektorban is több hónapos elmaradásban vannak a bérekkel, de tanárok, útépítők, bányászok, sáfrányszedők és magasan kvalifikált mérnökök is hasonló helyzetbe kerültek.

A másik nagy különbség a 2009-es megmozdulásokhoz képest, hogy amíg azok a tüntetések Irán legnagyobb városaiban szerveződtek, a mostani tüntetések kisebbek, de kiterjedtebbek: Irán 31 iráni tartománya közül 16-ban, több mint hatvan városból érkeztek hírek tüntetésekről.

A másik fontos különbség, hogy a mostani elégedetlenkedés politikailag tagoltabbnak látszik, és üzeneteiben sokkal radikálisabb, mint a 2009-es tüntetéshullám, amely a keményvonalas Mahmud Ahmadinezsád újraválasztása miatt bontakozott ki, és főként a választáson alulmaradt reformisták által szerveződött.

Konzervatív szikra

A mostani tüntetéshullám első állomása viszont éppen a keményvonalas vallási vezetés egyik hátországa, Meshed volt. Az iparát tekintve fejlett, főként a sáfrányból élő  2,7 millió lakosú város a 2015-ös elnökválasztáson, a jelenlegi elnök, Haszan Róhán ellen alulmaradt Ebrahim Raeesi és rokona, a helyi ajatollah Ahmad Alamolhoda székhelye.

És miközben Irán legfőbb vezetője, Ali Hámenei az ország külföldi ellenségeit vádolta meg a tüntetések kirobbantásával, arról érkeznek hírek Iránból, hogy a meshedi tüntetés miatt a nemzeti biztonsági tanács rendkívüli ülésén a tartomány vallási vezetőjét is kérdőre vonták. 

Iránban ugyan kockázatos demonstrálni, szűk keretek között azért lehet. A kisebb, a fizetésükért tüntető csoportosulások látványa nem is volt ritka az országban. Néhány tucatnyian az utcára vonultak, tiltakoztak, majd, amikor megjelentek a rendőrök, szépen hazamentek. Ezúttal azonban a tüntetők nem mentek haza, hiába szólították fel erre őket a rendőrök, hiába vetettek be könnygázt. (Sharoud meséli, a rendőrség ennél tovább nem szokott menni. A tüntetők elleni határozottabb, erőszakos fellépést, letartóztatásokat már más szolgálatok végzik.)

Az általános gazdasági elégedetlenséget kifejező rigmusok („Béreket, ne korrupciót!”) mellé pedig sokkal radikálisabb politikai szlogenek kezdtek keveredni, sőt olyan – az 1979-es iszlamista fordulat óta elképzelhetetlen – alkotmánysértő jeleneteknek lehettek tanúi az irániak, mint amikor a tüntetők a legfőbb vallási vezető arcképét szaggatták az utcán és teli torokból üvöltötték, hogy „Halál Hámeneire!”. 

A tüntetések az ezt követő napokban azonban már nem korlátozódtak csak a konzervatívabb városokra. Ha úgy tetszik, sem a konzervatívok, sem a reformisták nem urai a tüntetéseknek.

Bár Magyarországról nézve talán nem tűnik túl radikálisnak, hogy irániak ezrei azt kiabálják az utcán, hogy „Referendum! Referendum!”, a független iráni média és Sharoud is nagy jelentőséget tulajdonít ennek a mondatnak: az 1979-es iszalimsta alkotmánynak egy népszavazás alapozott meg.

Azaz a tüntetések politikai célpontja ezúttal nemcsak egy, a fennálló rendszeren belüli anomália (egy elcsalt elnökválasztás gyanúja), hanem a fennálló iráni rendszer maga.

Nemcsak a fizetések elmaradásával, a vártnál nagyobb inflációval van probléma, hanem az általános vallási-politikai elnyomással, az alapvető állampolgári, különösen a nők jogainak sárba tiprásával.

A fehér kendő

A december 28-ai meshedi tüntetés előtt egy nappal Teheránban történt egy kisebb incidens, amely a mostani tüntetések egyik szimbólumává vált: egy fiatal lány fehér kendővel a fején kiállt az utcára, majd a kendőt – megsértve ezzel a szigorú öltözködési előírásokat – látványosan levette a fejéről. A rendőrség letartóztatta, azóta sem tudni, mi van vele. A nevét sem tudják, ám fehér kendős sziluettje a demonstrációk egyik szimbólumává vált. 

A fehér kendő szimbolikájának is van előtörténete van: egy ismert iráni újságíró–aktivista, Masih Alinejad egy évvel ezelőtt indította el a Facebookon fehér kendős mozgalmát Fehér Szerda néven. Önmagában az, hogy egy nő fehér kendőt hord, nem tilos Iránban, így a mozgalommal szemben tehetetlen volt a politika. Az akció viszont iráni nők százezreinek tette lehetővé, hogy legálisan, azaz nyilvánosan tiltakozzon az 1979-ben bevezetett szigorú öltözködési előírások (kendő és köpeny viselése) ellen. 

A politikai tiltakozásnak tehát még egy olyan országban is, ahol egy húzósabb tüntetésen való passzív részvétel is éves börtönbüntetést jelenthet, új, gyakorolható formái jelentek meg. 

Az elégedetlenség harmadik kiváltó oka pedig az, hogy az iráni vezetésnek az elképesztő méretű állami korrupciót sem sikerült ellepleznie, meséli Sharoud. 

Leplezhetetlen korrupció

Az ügyek napvilágra kerülésében főszerepet játszik a független média, amely kizárólag Iránon kívül tud működni, de az internetnek hála, az információk bejutnak az országba. Ilyen az amsterdami székhelyű IranWire vagy a Franciaországban működő Amad News (az amad jelentése perzsául „jött”, de rövidítése is a „Harc a Demokráciáért” mondatnak). 

Az Amad News platformja jobb híján az eleinte minden szervezettséget nélkülöző tüntetések egyik legfőbb fóruma lett. Amikor a Telegram - az erőszakos tartalomra hivatkozva - lekapcsolta az Amad eredeti Telegram-csatornáját, a helyébe lévő csatornán egy órán belül 1,5 millióan jelentek meg. 

(A békés szervezkedésre létrejött új Telegram-csatorna letiltását már hiába kérte az orosz tulajdonostól az iráni kommunikációs miniszter, Azar Jahromi, Pavel Durov megtagadta a kérést. Jahromi azon iráni kommunikációs miniszterek hírnevét öregbíti, aki úgy kommunikál Twitteren, hogy saját kezűleg tiltatta le a szolgáltatást az országban.) 

„Az állam, amely külföldön háborúzik, le van égve, elfogyott a pénze.” – mondja Sharoud.

„Nem Szíria! Nem Libanon! Irán! Irán!” - emlékeztet a tüntetéseken elterjedt egyik rigmusra. Irán sokáig titkolta a nyilvánosság előtt, hogy iráni katonák ezrei haltak meg például a szíriai polgárháborúban a siíta (azaz aszádista) erők oldalán vívott harcokban. A hivatalos mondás az volt, az iráni hadsereg csak tanácsokkal látja el az aszádista (siíta) erőket. A hazaérkező koporsók látványát azonban nem lehetett eltitkolni és nem lehetett azt hazudni, hogy csak konzultálni járnak ki a katonai vezetők Szíriába. Így az utóbbi időben a kormányzati kommunikácó váltott, és „A háborút Irán határainál kell megállítani!” üzenettel igyekezett a hazafias vonalra ráerősíteni, ami azonban gyenge magyarázatnak minősült a nyilvánvaló gazdasági nehézségek közepette.

Földrengés a határon

Elég rosszul vette ki magát, hogy míg otthon éheznek, külföldön elképesztő összegeket költ el az állam katonáskodásra, a siíta iszlám világ finanszírozására: Irán nemcsak Szíriában, de Jemenben, évtizedek óta pedig Libanonban is támogatja a siíta erőket, fegyverrel és infrastruktúrafejlesztéssel. 

Amíg Libanonban kórházak, utak, iskolák, sőt egy egész vidámpark felépült az iráni állam bőkezű támogatásából, addig például a november 12-ei iráni (és iraki) földrengés áldozatai továbbra is sátrakban kénytelenek átvészelni a hideg telet. 

A földrengésben 500-an vesztették életüket iráni oldalon, de azóta sem sokat javult a helyzet: a napokban halt meg négy, házát vesztett kurd, egyszerűen megfagytak a hidegben, amit sátrakban kellett volna átvészelniük. A kurdok arról panaszkodtak, hogy az iráni vezetés elfelejtett megfelelő mennyiségű segélyszállítmányról gondoskodni, pedig máskor bőkezűen nyújt segítséget, ha Libanonról van szó. Az sem az állam jó hírnevét öregbíti, hogy éppen azok a „kedves” házak dőltek össze kártyavárszerűen, amiket a nyolcvanas években Mahmud Ahmadinezsád elnök építtetett az iraki-iráni háborúban elpusztított városrészekbe engesztelésképpen.

„Ha perzsa vagy és siíta, akkor a társadalom csúcsán érezheted magad. Ha az egyik nincs meg, már súlyosan korlátoz az állam” - mondja a 13 milliós azeri kisebbséghez tartozó Sharoud, aki anyanyelvét iskolában soha nem tanulhatta, azeri nevét nem használhatta. 

Irán társadalma rendkívül tagolt etnikai és vallási értelemben is, ezért Sharoud szerint egyáltalán nem furcsa, hogy a szinte magától kipattanó tiltakozási hullám nehezen ölt formát: „Az egyetlen, ami mindenkit összeköt, a gazdasági válság.”

Amikor Sharoudot arról kérdezem, mit akarnak az embernek, azt válaszolja, demokráciát, szabadadságot, egyenlőséget. Ez persze elég közhelyesen hangzik, de az  iráni rendszert ismerve nem kell ahhoz túlságosan progresszívnek lenni, vagy nagy képzelőerővel rendelkezni ahhoz, hogy erre az álláspontra jusson valaki. 

Választani a rossz és a legrosszabb között

Bármit is gondoljon az ember az iszlám köztársaság elmúlt majd' négy évtizedének teljesítményéről, abban nem nagyon van vita, hogy a rendszer zárt, változásra, változtatásra képtelen.

Vannak ugyan négyévenként választások, ám ezen csak és kizárólag olyan jelöltek indulhatnak el, akiket előzőleg a hatalom átvilágított, és meggyőzödött arról, hogy az iszlám köztársaság kereteit sosem feszegették, és nem is áll szándékukban ezt tenni. 

„Ez egy zárt kör, lehetetlen belőle kitörni” - mondja Sharoud.

Az iráni iszlám köztársaságban a legfőbb hatalom a legfőbb vallási vezetőé, az kezében összpontosul minden. Ő nevezi ki az államfőt, a miniszterelnököt, a kormánytagok jelentősebb részét, ő áll a Forradalmi Gárda és végső soron a hadsereg élén is. A Legfőbb Vezető mandátuma gyakorlatilag a haláláig tart. Ha meghal, az új Legfőbb Vezetőt a Szakértők Gyűlése jelöli ki, amely testületet a kvázi alkotmánybíróságként működő  Őrök Tanácsa jelöl ki. Az Őrök Tanácsa 12 tagjának kinevezése a Legfőbb Vezető feladata, a kör tehát bezárult. 

Amikor azt kérdezem tőle, hogy mit csinál fiatal értelmiségiként, ha választás van Iránban, azt feleli, „a rossz és a rosszabbik közül választom a rosszat”. Ez az ő esetében a reformistákat jelenti, ám ez tényleg csak gesztusértékű. (Jellemző, hogy a mostani tüntetéseken egyaránt a konzervatívok és a reformisták lemondását is követelik a népek.)

Ha magyar analógiát akarunk találni az iráni közállapotokra, talán a hatvanas évek Kádár-rendszere lehet a legközelebbi példa: Sharoud meséli, az egyetemen például azok, akik jól, régről ismerik egymást, szabadon beszélgethetnek akár arról is, mennyire rossznak találják az iráni rendszert. Ám ha egy idegen tűnik fel a társaságban, elhallgat a beszélgetés. 

Egy egyetemi kurd származású barátját csak azért eltiltották két évre az egyetemtől, mert egy utcai tüntetésen nézelődött még a 2009-es Zöld Mozgalom demonstrációi idején. Ráadásul, ha a politikai rendőrség, a Forradalmi Gárda valamelyik szervezete vagy a titkosrendőrség viszi el az embert, általában nyom nélkül teszi. 

Egyik rokonukat egy évig tartották fogva, mert elsétált egy demonstráció mellett, ám hiába érdeklődött a család a rendőrségen, a nyilvántartásban nyoma sem volt, hogy eljárást indítottak volna ellene. Hónapokkal később tudott hazatelefonálni, és akkor is csak annyit mondott, minden nap kap enni, de arról fogalma sincs, hogy hol van, miért vitték el és meddig tartják fogva. Letartóztatása után egy évvel később engedték el. 

Ha hiszed, ha nem

Iránban békésen, visszafogottan tüntetni is óriási bátorságra vall, és az, hogy már több száz, akár ezer embert letartóztattak, mutatja, nem bánnak kesztyűs kézzel a véleménynyilvánítókkal.

A vallási és világi elemekből kevert iszlamista alkotmány ugyanis lehetővé teszi a véleménynyilvánítást, ha az „törvényes”, és engedélyezett. Értelemszerűen engedélyezni ritka esetben szoktak demonstrációkat, az pedig, hogy mi számít törvényesnek – többek között azért, mert a vallási tanításokon is alapuló előírások megfoghatatlanok, többértelműek – elég nehezen követhető, és ezzel vissza is él a rendszer.

Ha pedig valaki nyilvánosan megkérdőjelezi az iráni állam berendezkedését, akár öt-tízéves  börtönbüntetésre is számíthat - mintahogy sokan ülnek még ma is, mert aktívan részt vettek a 8 évvel ezelőtti demonstrációkon. Aki pedig egyszer kihúzta a gyufát, nem kap munkát az államtól, és mivel kevés a magánkézben lévő cég, a hatalom ezzel is sakkban tudja tartani az elégedetlenkedőket.  

Apák, fiúk és a forradalom

A december végén kipattant tüntetéshullám kimeneteléről senki sem tud semmi biztosat. Az is vitatott, hogy a megmozdulások erősödnek-e vagy - ahogy szerdán a Forradalmi Gárda közölte – a „lázadásokat” leverték, de legalábbis – akár a megtorlások miatt – erejüket vesztették. (A politikailag kényes demonstrációkat az iráni vezetés a negatívabb kicsengésű „lázadás” névvel illeti; 2009-ben is így tett.)

„Két dologtól félünk leginkább” –, mondja a híreket folyamatosan figyelő Sharoud: a szíriai forgatókönyvtől, azaz attól, hogy a társadalmi konfliktusok polgárháborúba torkolnak. Vagy attól, hogy az egész tüntetéshullám egy egyelőre átláthatatlan hatalmi játszma része, aminek a végén az erőszakot kihasználva a keményvonalasok teljesen magukhoz rántják a hatalmat. (Ehhez hasonló forgatókönyvek valósultak meg az „arab tavasz” országaiban is.)

Utóbbi félelem azért sem alaptalan, hiszen esett már meg hasonló Irán történelmében.

Az apák és a fiúk mostanában nagyon sokat vitatkoznak a 1979-es iszlamista fordulaton, amit az iráni nép eleinte valóban a sah uralma, a monarchia alóli felszabadulásként élt meg. Aztán utóbb kiderült, hogy a népharagot és a marxista indíttatású mozgalmat Ruhollah Khomeini csak „lenyúlta”, és kiépítette a ma ismert, a siíta törvénykezésre épülő elnyomó államát.  „Nem tudtuk, hogy ez lesz! Hazudtak nekünk!” - mondja Sharoud, amikor arról kérdezem, mégis mit válaszolnak az elkeseredett apák a fiúknak. 

Ez a tapasztalat mélyen él az iráni társadalomban, és két dolog miatt erősen foglalkoztatja azokat, akik attól tartanak, konzervatív fordulatot is hozhat, ha például az elnök, Haszán Róháni megbukik.

Hatalmi játszmák

Mint említettük, a tüntetések Meshedben, a konzervatív fellegvárban kezdődtek. A helyi Ebrahim Raeesi kihivója volt 2017-ben az újrainduló Róháninak, amit a keményvonalasok nehezen nyeltek le, és kihasználják, hogy Róháni egyelőre nem tudta kimozgatni az országot a nehéz gazdasági helyzetből.

Róháni dolga sem könnyű, komoly érdekeknek kell nekimennie, hogy eredményeket tudjon elérni. Megválasztása után nyíltan beszélt arról, hogy az államot mérgező korrupció felszámolása mennyire fontos, az azonban már egy névtelenül nyilatkozó magas rangú vezető szavaiból tudható, hogy elsősorban a Forradalmi Gárda gazdasági érdekeltségeinek korlátozásáról van.

A legfőbb vezető személyes irányítása alatt álló Forradalmi Gárda, amely az országban egyedülálló hatalommal rendelkezik – nemcsak a hadsereggel, de a titkosszolgálatokkal szemben is – óriási vagyonra és befolyásra tett szert az elmúlt harminc évben. Többek között azért, mert az iráni iszlamista forradalom után kirobbant iraki-iráni háborúban a vezetés állami feladatokkal, koncessziókkal, szerződésekkel, cégcsoportokkal fizette ki a magas rangú tiszteket, és ez a gyakorlat Ahmadinezsád idején is folytatódott.

Olyannyira, hogy becslések szerint a Forradalmi Gárda érdekeltségei az országban száz milliárd dollárra tehetők. Kezükben van az olaj- és gázipar jelentős része, bankok, állami út- és infrastruktúra építő cégek, 2009-ben a helyi távközlési vállalatot is megszerezték. És mivel semmiféle versenyhelyzetre nincsenek kényszerítve, az állami pénzek nemcsak az obskúrus fegyverkereskedelem, hanem a pazarló, inkompetens vezetés miatt is számolatlanul folynak el. Az elmúlt időszakban több magas rangú vezetőjét is letartóztatták a szervezetnek, de szakértők szerint egyáltalán nincs lejátszva még a meccs.

A másik fontos tényező, hogy hivatalosan meg nem erősített hírek szerint a 78 éves Legfőbb Vezető, Ali Hámenei súlyos beteg. A Gárda gazdasági erejének visszaszorítására pedig a Financial Times-nak szeptemberben nyilatkozó szakértő szerint eleve azt teszi lehetővé Róháni számára, hogy Hámenei áldását adta a projektre. Ha pedig Hámenei – és mivel az iszlamista alkotmonányozás másik alapembere, és a konzervatívok egyetlen magas rangú mérsékeltnek tekinthető ellensúlya, a volt iráni elnök Akbar Rafaszandszáni is elhunyt tavaly - félő, hogy állam az államban szervezet mindent elkövet majd azért, hogy megtartsa hatalmát, de legalábbis megússza a számonkérést.

Olyan pedig már történt Iránban – legutóbb 1979-ben –, hogy a népharagot kihasználva rendszert buktatott a rendszer.

A címlapon egy nő a „Halál Khameneire!” feliratot fújja fel egy beton darabra.