„Talán az, hogy könyveket olvasunk, csak egy fura, pár száz évig tartó történelmi fennakadás”

Ugyanaz a horror és a komédia, csak más köntösben? Hogyan inspirál a Jóbarátok egy hétszáz oldalas, epikus horrorregényt? Miért tartja Elon Muskot egy „igazán különös és szörnyű alaknak” Joe Hill amerikai horrorszerző? Egyáltalán, hogy fut neki egy efféle pályának valaki Stephen King fiaként? Ilyen, és ehhez hasonlóan érdekes kérdésekkel beszélgettünk Hill-lel, aki életében először járt Magyarországon, hogy a GABO által kiadott Kín Király című regényét népszerűsítse. A szerzővel családi afférokról, az írás folyamatáról, a közösségi média démonáról és egyéb ijesztő ügyekről beszélgettünk.

A Kín Király tegnapi bemutatóján arról beszélt, hogy a páratlan számú regényeit komfortzónás könyveknek tartja, a párosakat pedig kísérletező szelleműnek. Pontosan hol húzza meg a komfortzónája határait? Vagy ez csak érzésből megy?

A páratlan regényeim olyanok, mintha Stephen King-könyveket írnék. És imádom ezeket is. Azt hiszem, az olvasóim is imádják őket, hiszen ezek szoktak sikeresebbek lenni. Tudom, hogy kell horrort írni, tudom, hogy kell elmondani egy olyan történetet, mint például Az elcserélt gyermek, vagy a Poltergeist, vagy a Démonok között, ha filmes példák kellenek. Viszont az irodalom számos más műfaját is szeretem. Sokat olvasok történelmi regényeket, krimiket és szépirodalmi műveket. Szeretném kipróbálni magam ezekben a formákban is, felfedezni a történetmesélés egyéb módjait. Vegyük például a második könyvemet, a Szarvakat: ez egy horror, de egyfajta morbid komédia, sőt szatíra is egyben. Tragikus szerelmi szál is van benne, végső soron pedig egy bosszútörténet. Nem is igazán mondanám rá, hogy úgy működik, mint egy hagyományos horrorregény. A Spóra egy kifejezetten vidám világvége-történet – szinte már romantikus vígjáték, csak éppen az apokalipszis idején játszódik. Úgy érzem, felfrissít, ha a fikció más műfajaival is kísérletezem. Aztán amikor visszatérek a tiszta horrorhoz, újult energiával vetem bele magam.

A Kín Király elvileg a komfortzónába esik. Viszont felkaptam a fejem arra, hogy elmondása szerint a főszereplők dinamikáját a Jóbarátokból leste el. Mégis mennyire szabad viccesnek lennie egy olyan könyvnek, aminek már a címében is ott van a „kín” szó?

Ez a könyv akár a Jóbarátok bónusz évada is lehetne, a komédia és a románc helyett horrorral. Gyakran beszélek arról, milyen közel állnak egymáshoz a horrorok és a vígjátékok. Példaként a Three Stooges komikus triót szoktam említeni. Fergetegesen viccesek, ahogy folyton pofozzák, verik egymást. Moe fog egy nagy kalapácsot, és fejbe vágja vele Larryt, megszólal egy vicces hangeffekt, a közönség pedig nevet.

„Aztán ott van A texasi láncfűrészes mészárlás. Bőrpofa egy nagy kalapáccsal szétveri egy tinédzser fejét, mire az agyvelő szétfröccsen a kamerán, a közönség felsikolt. Pedig alapjában véve ugyanazt a jelenetet látod; pillanatra pontosan ugyanaz történik, csak más a hangsúly, más a körítés. Szóval a horror és a vígjáték egyazon érme két oldala.”

Emellett én azért írok, hogy szórakoztassak. Versenyeznem kell mindennel, ami a Netflixen, az Amazon Prime-on vagy épp az Xboxodon elérhető. A könyveimnek élvezeteseknek kell lenniük: az olvasónak legyen kedve ott maradni, tovább lapozni, és elmerülni a történetben. Szóval ha épp nem félelmetes a sztori, akkor legyen vicces. Szeretek szellemes párbeszédeket írni; szeretem, ahogy a szereplőim pofáznak egymással, és igyekszem ezt szórakoztatóvá, élvezetessé tenni az olvasó számára. Ráadásul a jó párbeszédnél semmi sem tárja fel jobban a karakterek jellemét.

Ezekből a pofázásokból mennyi szokott végül a vágószoba padlóján maradni?

Kérdés a vitához: Hogyan változtatják meg a digitális technológiák az olvasási szokásokat és a könyvek jövőjét?