Orbán útja: féktelen menetelés a nemzeti radikalizmusig

Látszólag váratlan interjúkat adott választási veresége után a miniszterelnökségről leköszönő Orbán Viktor. Előbb Dopeman stúdióját látogatta meg május második hetében, ami már önmagában üzenetértékkel bírt. Az interjúban Orbán a nyíltan uszító Vadhajtások portált mint „fő igeforrását” méltatta, és egyéb harcias – ahogy fogalmazott, „kurucos” – kiszólásokat is elengedett.

Hangsúlyozta többek közt, hogy a konfliktusokba bele kell állni, a vívmányokat meg kell védeni. Brüsszel örök ellensége marad Magyarországnak – ismételte el sokadjára –, mert az életére fog törni. A frakciótól, amit a dárda hegyeként írt le, keménységet vár, amíg ő a háttérben a „nemzeti oldal” mozgalmát szervezi.

Két héttel később elzarándokolt a Magyar Nemzet szerkesztőségébe is, és felszólította a sajátjait, hogy nyulak helyett tigrisekként küzdjenek. Megmaradt polgári közönsége előtt is jelezni akarta: a Dopeman-interjú nem véletlen elszólás volt. Mostantól a radikalizmus a fősodor, a Fidesz ellenzékben sem vált stratégiát. Jobbról akarja támadni a kormányt:

„Mindig a szélen kell kezdeni az újjáépítést: a kurucoknál, a radikálisok világában. Mégpedig azért, mert a legnagyobb veszély ilyenkor, hogy a tábor széle letörik, radikális válaszokat keres, eltávolodik a polgári középtől, és a jobboldal kettészakad.”

Orbán nem vizsgálta felül az elmúlt évtizedben egyre szélsőségesebbé vált kirekesztő politikáját, amely ma már egyértelműen a nemzeti radikalizmushoz, és nem a konzervatív gondolathoz áll a legközelebb. Nem tette ezt annak ellenére sem, hogy soha nem látott méretű választási vereséget szenvedett. Meggyőződésévé vált, hogy a bukást a Fidesz erélytelennek bizonyult kampánya okozta.

Mára megkezdődött a Fidesz és a radikális oldal vegyülése. A Dopeman és társai által szervezett, migrációs paktum elleni tüntetésen szélsőjobboldali influenszerek, Bede Zsolt és a Mi Hazánk vezetése mellett jelen volt Németh Balázs fideszes képviselő is. Az Orbán által támogatott Sulyok Tamás-szimpátiatüntetésen egyaránt részt vett és össze is feszült a radikális és a konzervatív jobboldal.

Hogy miért halad Orbán a radikális jobboldal és a mozgalmi politizálás felé, annak legalább két oka van. Az egyik történeti jellegű és a természetéből fakad: Orbán válasza a vereségre rendre ugyanaz: nem voltak elég kemények. Messzebb kellett volna menni, még nagyobbat ütni. A másik ok inkább politikai-stratégiai megfontoláson alapul: előbb mindenáron el kell foglalni az ellenzéket. Ez az orbánizmus vastörvénye.

Az ember, aki beleáll

Orbán Viktor kezdettől fogva a radikális gondolat híve volt a Fidesz közösségén belül. Évtizedeken át ő képviselte a szókimondó, formabontó, nemritkán szélsőséges álláspontokat.

A párt belső dinamikáját hosszú időn át jellemezte az a képlet, amiben az elnökség igyekezett fékezni az örökös elnök túlkapásait.

Kudarcaira visszatérően azt a választ adta, hogy nem küzdöttek elég keményen, nem akarták eléggé a sikert, nem voltak kellően gátlástalanok. Vagy hogy túlzottan feltartóztatták társai és tanácsadói. Most is ez a helyzet:

A kisvasút is rövid lett, stadionból sem sikerült elég nagyot építeni.

Hogy ezeket a mintákat felismerjük, vissza lehet menni akár a bibós évekig. A fiatal Orbán már a kollégiumi körökben ismert volt harcias megoldásairól és kiszólásairól, futballpályán és közéleti kérdésekben egyaránt. Kifejezetten spannolták, sőt hergelték egymást a „Kemény Magként” ismert baráti kör tagjaival, köztük Kövér Lászlóval és Simicska Lajossal.

De nincs igazán szükség nosztalgiázásra vagy olcsó pszichologizálásra – elég bizonyítékot szolgáltat az orbánizmus természetére a volt kormányfő aktív politikusi korszaka.

Érdemes mindenekelőtt felidézni az 1998-as választás előtti időszakot, amikor az új identitását kereső Fidesz nem csak a szocialista kormánnyal és a szabad demokratákkal, de egy erősödő Kisgazdapárttal szemben indult neki a választási kampánynak. Ez volt az első választási hadjárat, amiben a Fidesz konzervatív pártként azonosította magát. Más idők jártak a jobboldalon – bár elnök volt és miniszterelnök-jelölt, Orbán mellett más politikusoknak és tanácsadóknak is komoly súlyuk volt a döntésekben.

Orbán megosztó személyiségnek számított már az 1994 utáni ciklusban is. A Fidesz akkori vezető tanácsadója, Wermer András és társai emiatt visszavonták a pártelnököt a kampány első vonalából, hogy túlkapásaival ne veszélyeztesse a sikert. Orbán a negatív kampány mellett érvelt az elnökségi üléseken, de kisebbségben maradt az álláspontjával. Leszavazták. Stábja többször kihúzott sorokat a miniszterelnök-jelölt beszédéből, amiket ő csak azért is visszacsempészett a szövegbe. Ez történt akkor is, amikor 1997 őszén először hazaárulózott: a polgári ellenállás napján „idegenszerű” magyar kormányról beszélt, amely „nem nemzeti befolyás alatt áll”.

A kampány utolsó hónapjaiban Orbánt már nem engedték szerepelni az országos médiában; helyette vidéki turnéra küldték, hogy kemény üzenetei a jobban rezonáló falusias közönségnél csapódjanak le. Csak a Horn Gyula-vitára és a kampányzáróra rehabilitálták – de ott is rövid pórázon tartották, precízen előírva számára, milyen érveket és gesztusokat használjon. Ez végül eredményre vezetett: a Fidesz alakíthatott kormányt a kisgazdákkal és az MDF-fel közösen.

2002-ben hasonló megfontolások mentén vágott neki a választásoknak a Wermer vezette kampánycsapat – és Orbán szerint utólag ez hiba volt. A kormányzó Fidesz tartózkodott a negatív kampánytól, amit a bukott miniszterelnök a kudarc egyik okaként azonosított.

Két nappal azután, hogy elvesztette a választás első fordulóját, 2002. április 9-én a Testnevelési Főiskola előtt elmondott, azóta legendássá vált beszédében Orbán a korábbihoz képest sokkal agresszívabb retorikára váltott. Kijelentette, hogy ha a szocialisták győznek, akkor Magyarországon a pénztőke és a nagytőke alakít kormányt, és súlyos gázáremelés következik.

Orbán utcai politizálást, nyílt agitálást és negatív kampányt hirdetett, és nagygyűlést jelentett be a Kossuth térre. Felszántotta az országot, és majdnem sikerült is megfordítania a választást. A tanulság, amit levont:

támadni kellett volna első pillanattól az utolsóig.

A 2002-es bukás okairól egyszer beszélt nyíltan a választás után, 2002. június 2-án, a Kossuth Rádióban. Ebből már kiolvasható volt a leendő ellenzéki Fidesz politikája is:

„Mindig két lehetőség van. Vagy felveszi az ember a kesztyűt, vagy nem. Köztes út nincs, és mi úgy döntöttünk, hogy inkább nem vesszük fel a kesztyűt. Úgy gondoltuk – és ezt őszintén mondtuk az embereknek –, hogy ne valami ellen szavazzanak, hanem valami mellett, a saját jövőjük mellett foglaljanak állást. Az ellenfél pedig azt mondta, hogy szavazzanak valami ellen.”

Ebből Orbán ugyanazt a következtetést vonta le, és ellenzékben tovább radikalizálódott. Sokáig lebegtette, hogy egyáltalán elfogadja-e a választási vereséget, amit a szocialista-szabaddemokrata „deep state” ármánykodásának és az ellenséges sajtó aknamunkájának tudott be. A szabad sajtó ellenszenvében látta a kudarc másik okát.

Utcára vitte a politikát, az is felmerült benne néhány hónap erejéig, hogy elhagyja a Fideszt, és a személyesen általa életre hívott mozgalomra, a polgári körökre támaszkodik. Így próbálta meg maga mellé állítani az elégedetlen és radikalizálódó tömegeket. De ellenállásba ütközött: Áder János és Pokorni Zoltán is megpróbálta visszaterelni őt a pártpolitikai mezőbe. Orbán viszont a mozgalmi politika szellemi vezetőjeként igyekezett megszilárdítani hatalmát a jobboldal élén.

Az olyan, korábban csak a Csurka István vezette MIÉP által hangoztatott kifejezések, mint az „idegenszívű kormány”, az ellenzék nemzeti elköteleződésének megkérdőjelezése a mainstream része lett.

Nem csak Medgyessy Péter hazaárulózására és a Dísz téren elmondott május 7-ei beszédre érdemes emlékezni, miszerint „a haza nem lehet ellenzékben”. 2002 után vezette be például a Fidesz a bankárkormány és a luxusbaloldal kifejezéseket, a pártsajtóban pedig felerősödtek az antiszemita hangok. A nemzet politikai megosztása egy politikai koncepció része lett.

„Leporoltam a 2002-es aktákat. A tapasztalatnak van annyi előnye, hogy nem nulláról kell kezdeni az építkezést. Leporoltam a polgári körök alapításakor keletkezett dokumentumokat, terveket, mindent, hogy csináltuk akkor. Van, ami használható.”

– mondta Orbán most májusban Dopeman vendégeként, és ezzel nem csak arra gondolt, hogy ismét a nemzeti radikalizmus irányába kell fordulni. Hanem arra is, hogy mindenekelőtt az ellenzéki oldalon kell megvívni a csatákat.

Egy pártelnök őrült ötlete

Ahogy 1994, úgy 2002 után is az elsődleges cél az lett Orbán számára, hogy felszámolják a kormánnyal szemben álló további alternatívákat, és elfoglalják a teljes jobboldalt. Akkor a vereség utáni időszak a Fidesz és az MDF vérre menő küzdelmét hozta.

A sok utcai demonstrációra épülő mozgalmi politika célja az volt, hogy összemossa az ellenzéki táborokat.

A konkurens ellenzéki párt bedarálását szolgálta a kettős párttagság intézményének bevezetése, amivel Orbán újabb arcokat szívott el a konkurens párttól – annak idején Hende Csaba vagy Font Sándor is így lett fideszes. A kettős állampolgárság ügyében kiírt 2004-es népszavazás ötlete is eredetileg az MDF padsoraiból származott – onnan csaklizta el az ügyet zászlajára tűző Fidesz.

2006 előtt Orbán nem tudta megtörni Dávid Ibolya ellenállását, és nem sikerült közös indulásra rábírni az MDF-et. Így a választás előtt ugyanaz a belső konfliktus feszítette a Fideszt, mint négy évvel korábban:

Mennyire érdemes hízelegni a szélsőjobbnak? Orbán álláspontja 2006-ban is világos volt.

Az elnök a pártlista ötödik helyére rakta Wittner Mária '56-os túlélőt, a nemzeti radikális mozgalom emblematikus figuráját. Helyetteseként az ideológiai kérdésekben mélyen konzervatív Mikola Istvánt nevezte meg, ami komoly feszültséget szült az elnökségben, és hozzá is járult a vereséghez. (Mikola húsz év bebetonozott hatalmat remélt a kettős állampolgárság bevezetésétől, és szinglihordákról hallucinált.)

Orbán ezzel szemben utólag annak tulajdonította a vereséget, hogy engedett a tanácsadóinak, és a nyílt küzdelem helyett a választókhoz igyekezett szólni a Gyurcsány–Orbán-vitában. Meggyőződésévé vált, hogy a Fidesz nem fogalmazott meg kellően markáns ideológiai üzenetet a kampányban, ami inkább megélhetési kérdésekre épült. Sokat elárult a radikalizmusáról, hogy amikor egyesek megkérdőjelezték Orbán vezető szerepét a Fideszben, a Magyar Nemzet azonnal nekirontott a „Fidesz liberális szárnyát képviselő", jó zsidó és SZDSZ-es kapcsolatokat ápoló Pokorni Zoltánnak.

Orbánt 2006 nyarán az őszödi beszéd feloldozta a vezeklés és a valódi felelősség vállalása alól. Óriási lehetőséget kapott – annak a lehetőségét, hogy felelősöket találjon maga helyett a választási vereségért.

Tusnádfürdőről indulva hónapokon át építette a hazugságkampányt, hogy a beszéd kiszivárogtatása után az önkormányzati választáson minél nagyobb diadalt arathasson, és stabilizálja pozícióját a jobboldal élén. Országos aláírásgyűjtésbe fogott, gesztusokat tett a Fradi-tábornak, ellentüntetéseket szervezett Gyurcsány Ferenc vidéki fellépéseihez – tudatosan keltette a hangulatot a beszéd kiszivárgása előtt.

Orbán egyedül a radikalizálódásban látta politikai túlélése zálogát.

A beszéd kiszivárgása, vagyis szeptember 17. estéjén olyan zavargások törtek ki Budapesten, többek közt a Ferencváros és az Újpest ultráinak részvétele mellett, hogy az még a fejleményekre érezhetően rákészült Fidesz vezetését is meglepte. De nem Orbánt, aki egyeztetés nélkül kijelentette, hogy megtartják a néhány nappal későbbre időzített Fidesz-nagygyűlést a Hősök terén.

Petrétei József rendészeti miniszter, Szilvásy György polgári titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter és Galambos Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatója időközben tájékoztatta a Fideszt, hogy robbantásos merénylet készül a rendezvényen, amit a hatóságok nem biztos, hogy képesek megakadályozni.

Az elnökség egyöntetűen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szeptember 23-ára meghirdetett Fidesz-nagygyűlést el kell halasztani. Orbán azonban ragaszkodott hozzá, hogy tartsák meg, akármilyen kockázatokat hordoz is, hogy maguk mellé állítsák az elégedetlen tömegeket.

Navracsics Tibor, Áder János és Kövér László is ellene volt, és csak nagy nehezen tudták meggyőzni a pártelnököt arról, hogy engedjen. Sajtóhírek szerint Orbán leváltása is felmerült, miután Áder őrült ötletnek nevezte a pártelnök tervét, hogy megtartsa a nagygyűlést egy olyan napon, amikor a Ferencváros ráadásul hazai pályán játszik.

2006 őszén Orbán végül fölényesen megnyerte az önkormányzati választást, és ezzel megszilárdította pozícióját a jobboldal élén. És így sem adta fel a szélsőjobb integrálását – a Fidesz mindennap delegált legalább egy felszólalót a radikális szervezetek állandósult Kossuth téri tüntetéseire. Az október 23-ai megemlékezést is a Belvárosban tartották meg, ami hozzájárult az események eszkalálódásához.

Retorikájában a Fidesz fokozatosan tolódott a jobbszél irányába: Orbán visszatérően illegitimnek nevezte a kormányt, ezzel is hitelesítve és fanatizálva az utcai mozgalmakat. 2007 februárjában teátrális utcai akció – és polgári engedetlenség – keretében elbontották a kormány által az Országház köré vont kordont.

Diplomáciai kérdésekben a Fidesz kitartott nyugatos és Moszkvával szemben kritikus álláspontja mellett, de egyre látványosabban feszegette az amúgy is megtépázott alkotmányos kereteket.

A szélsőjobbot ebben a közhangulatban már ő sem volt képes integrálni – az elkövetkező évek a Fidesz stabilizálódása mellett a radikális underground, a különböző militáns hagyományőrző szervezetek és mindenekelőtt a Jobbik megerősödését is elhozták. (2009 júniusában a Fidesz simán, 56 százalékkal hozta az EP-választásokat.)

Ezek a szervezetek azonban nem a Fidesz, mint inkább a szocialisták által vezetett, egyre inkább béna kacsaként működő kormány kárára szereztek politikai támogatást, így 2008 után Orbán felhagyott az előrehozott választás melletti kampánnyal is, inkább kivárta a sorát. Helyette átalakította politikai szempontrendszerét – és megágyazott a centrális erőtér politikájának.

Radikálisan centrális erőtér

Lázadó természetével Orbán rendre ellenzékben tudott önazonosan politizálni. Nem véletlen, hogy kétharmados többsége birtokában is állandóan ellenségeket keresett, akikkel szemben megvédheti önnön szuverenitását.

Ez a minta már az első új kormányzati ciklusában kirajzolódott. Hiába nyert alkotmányozó többséget, Orbánt kezdettől frusztrálta a jelentős felhatalmazással parlamenti frakciót alakító Jobbik. Nem akart megtűrni egy középpártot a jobbszélen.

Első kormányzati ciklusában ezért következetesen valósította meg a radikálisok programját, kifogva a szelet vitorlájukból. Saját szimbolikus ötletként lopta el tőlük a Trianon-emléknap bevezetését, a feltétel nélküli kettős állampolgárság bevezetését és a Kossuth téri Károlyi Mihály-szobor elszállíttatását. Jobbikos ötlet volt a magánnyugdíj-pénztári vagyon államosítása, de a bankok és a multik különadóztatása is. A „keleti nyitás” gondolata is a Jobbik programjában szerepelt eredetileg, és bár itt aligha van összefüggés, a nyílt oroszpárti politika is Vona Gábor pártjában jelent meg először.

A kétharmados Fidesz-kormányokat mindvégig jellemezte egy kép: ahogy a miniszterek és az államigazgatás igyekszik alkalmazkodni a vezető önkényes és váratlan megoldásaihoz.

Erre számtalan példa ismert, az unortodox gazdaságpolitikától a legmagasabb kormányzati körökben sem egyeztetett paksi beruházásig. A Simicska Lajos ellen sikerrel megvívott belharc után Orbán a maradék gátlását is levetette: meghirdette a illiberalizmus politikáját és új médiabirodalmat épített, ahol gyakorlattá tette a politikai ellenfelek megbélyegzését. Menekülteket dehumanizáló retorikájával, a határzár felépítésével és a Soros György köré épített összeesküvés-elmélettel egyértelmű üzenetet küldött a szélsőjobboldal felé.

Orbán politikai vákuumot teremtett a szélsőjobb helyén, kikényszerítve a Jobbik pálfordulását: 2018-ra Vona Gábor pártja besasszézott jobbközépre, és ezzel a támogatottsága megtorpant.

A Brüsszellel szemben szélesedő frontot nyitó és Moszkvának gazsuláló Orbán-rezsim egyre távolodott a nemzetközi jobboldali mainstreamtől. 2021 márciusában aztán, több év viaskodást követően, kitessékelték a Fideszt az Európai Néppártból és ezzel a fősodor szemében is szélsőjobboldali párt lett.

2022-re Orbán majdnem elérte stratégiai célját: a Jobbik beolvadt a hagyományos ellenzéki erők közé, és egyedül a parlamenti küszöböt éppcsak megugró Mi Hazánk maradt életben a szélen. És mintha ez visszaigazolta volna radikalizálódó politikáját, Tusnádfürdőn már a fajelméletig is elmerészkedett:

„A Kárpát-medencében mi nem vagyunk kevert fajúak, hanem egész egyszerűen a saját európai otthonában élő népeknek vagyunk a keveréke. Egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni.”

Utolsó ciklusában Orbán már nemcsak tűrte, indirekt módon támogatta is az orosz katonai agressziót, és teljesen szembefordult az Európai Unióval. Retorikájában és a törvényhozásban egyaránt hadat üzent a szabad sajtónak, majd rárontott a Pride résztvevőire és szervezőire.

Március 15-ei ünnepi beszédben, érezhetően kiszólva a megírt szövegből, poloskának nevezni a politikai ellenfeleket – jellegzetes orbáni túlkapás volt, akár három évvel korábban a „kevert fajú népek” emlegetése.

És a szokásos forgatókönyvet keresve elkezdte kiaknázni a parlamenti szélsőjobb témáit: nem csupán a Pride betiltását lopta a Mi Hazánk ötlettárából, a készpénzhez való jog alkotmányba foglalását és az olcsó szintetikus drogokkal szemben hirdetett háborút is.

A politikai akarat gyengülését jelezte, hogy ezeket a támadásokat már kétharmados többsége dacára sem tudta végigvinni, és 2026-ban csúfosan megbukott. Mindent bevetett pedig: háborús pszichózistól titkosszolgálatokon át a legsötétebb lejárató kampányokig.

De Orbán a 2026-as katasztrofális vereségből ismét nem azt a következtetés vonta le, hogy rossz volt az irány. Hanem hogy nem akarták eléggé. A Magyar Nemzetnek adott interjújában ezt kerekperec ki is jelentette:

„Puhák voltunk, nem jól harcoltunk, és vereséggel fizettük meg az árát.”

Önkritikát annyiban gyakorolt, hogy nem értették meg a fiatalokat, akik szembefordultak a hatalommal. De ott folytatta, ahol abbahagyta: liberálisnak címkézte a kormányt, amit a Soros-hálózat, Brüsszel, az ukránok és a multik tolnak. Intézményes ellenállást hirdetett a tizenhat éves vívmányok védelme érdekében. (2002-ben Demokrácia Központnak hívta őket, most Védvonalnak.) Kiállt Sulyok Tamás köztársasági elnök és kétharmaddal bebetonozott káderei mellett.

Hasonló manőverre készül, mint amikor először bukta el a kormányzást. Egy polgáriasabb benyomást keltő frakció mögé radikális, a megmaradt vidéki egységek felé forduló mozgalmi profilt épít. Abban bízik, hogy egy parlamenttől távol formálódó mozgalom képes lehet beolvasztani a konkurens politikai erők szavazóbázisát – akárcsak 2002-ben. Most egy évre tervez, és abban bízik, hogy a Tisza-kormány mielőbb hibázni kezd.

Csakhogy a helyzet nagyon más. Ez a Fidesz nem hajszállal veszített, mint 2002-ben, hanem utcahosszal. Egy kétharmados kormány áll vele szemben, amelyik nem folytatja a régi pártelit alkujait. Ez a kormány pedig inkább a konzervatív mezőben helyezi el magát – és jó eséllyel kitermel majd magából egy baloldali ellenzéki pólust is.

Közben a Fidesz korfája elkorhadt, a tábor szétzilálódott, a hatalomban eddig nem korrumpálódott szélsőjobboldalnak pedig van parlamenti képviselete. Hogy túl tudjon élni, a Fidesznek meg kell tudnia akadályozni az alternatív ellenzéki erők törekvéseit. Kérdés, hogy ebben az állapotában erre képes lehet-e még.

Címlapi és cím feletti kép: Kiss Bence.