Most már nem könnyű fideszes képviselőnek lenni

„Örülök, hogy tetszik, Gergő!” – szakította meg egy pillanatra a kormányát bemutató beszédét Magyar Péter, hogy rendre intse a Fidesz frakcióvezetőjét. Gulyás Gergely erre bizonygatni kezdte, hogy igazságtalanul pécézte ki a miniszterelnök, mert ő biztosan nem rendetlenkedett, éppen csak azt nem mondta, hogy „Tanár úr kérem, én meg se szólaltam”, és körülötte is úgy nevetgéltek a frakciótársai, mintha egy gimnáziumi osztályt intett volna rendre az osztályfőnök.

Az elmúlt tizenhat évben nem nagyon láthattunk fideszeseket ilyen megszeppentnek és kiszolgáltatottnak, mint amióta megalakult az új Országgyűlés, vagy éppen a még kellemetlenebb kormányzati átadás-átvételen. Azt kezdettől fogva lehetett sejteni, hogy a Tisza-kormány nem fogja kihagyni azt a temérdek ziccert, amit a távozó hatalom kínált neki, de ha maradunk a focis hasonlatnál, Magyar Péterék egyelőre nem elégszenek meg azzal, hogy gólt rúgjanak, hanem még a kapust is kicselezik, és grundfocis alázással, lehajolva fejjel továbbítják a labdát a kapuba. A kétharmad természete pedig már csak olyan, hogy az ellenzéknek a díszlet szerepe jut – ezt a fideszesek pontosan tudják, hiszen csaknem tizenhat éven keresztül látták ezt a túloldalról. Akkor nem is volt ellene kifogásuk.

Most azonban nekik jut ez a hálátlan feladat: ők méltatlankodnak, hogy csak négy percük van felkérdezni a miniszterjelölteket, és nekik kell beletörődniük, hogy hiába nem fogadják el a jelölt válaszait, attól még ugyanúgy megválasztják miniszternek, mintha az ellenzék ott se lett volna. Arról nem is beszélve, hogy most már a média elől sem menekülhetnek el, mint ahogy korábban tették.

Ez már önmagában elég demoralizáló hatású lehet, de tetejébe el kell tűrniük azt is, hogy az új vezetés a lehető legtöbbször olvassa a fejükre a bűneiket, és gyakorlatilag szitokszóként használják a „fideszes” szót.