Nádasdy Ádám és a szabadság nyelve

Micsoda gazdagságot rejt ez az élet!

Nehéz ezt a gondolatot kikerülni, amikor Nádasdy Ádámra emlékezünk. Hogy mennyi minden volt ő. Foglalkozása szerint nyelvész és egyetemi oktató, de emellett jegyzett költő, korának meghatározó műfordítója, kivételes tudományos ismeretterjesztő, továbbá népszerű közéleti szereplő. Ahogy volt munkahelye írta róla: „Az ELTE Bölcsészettudományi Karának évtizedeken keresztül az egyik legnagyobb hatású tanára volt, akinek híre és sokoldalú tevékenysége messze túlmutatott az egyetem falain. Korunk egyik utolsó polihisztora volt: elsősorban nyelvészetet tanított, de rendkívüli műveltsége és lényeglátása révén a világ bonyolult összefüggéseit is feltárta.”

Személyiségének, identitásának elemei papíron ellentmondásosnak tűntek.

A néha már matematikába hajló elméleti nyelvészet professzora – és szerelmes versek olykor túlromantikus alanyi költője. A konzervatív gentleman, a tőről metszett polgár, az Istennel beszélgető hívő – és a Pride-on magát buzizó felvonuló. Az európai és magyar kultúra, a nyelvünk éber őre – és felforgatója, átírója.

Amikor 2013-ban interjúztam vele a Magyar Narancsnak, meg is kérdeztem: nem kellene zavartabbnak lennie? Azt válaszolta: „Logikus lenne, igen, mégsem vagyok. Néha rossz is a lelkiismeretem, hogy miért nem. Jó, a párkapcsolatom nagy biztonságot ad, de alapvetően nem tudom a magyarázatot. Apámtól is azt tanultam, hogy a munka mindenre gyógyszer. Megtart, mint a bakancsban a bandázs, a lábat a kötés. És a humor. Képes vagyok mindenen röhögni. Magamon is.”

Isteni interjúalany volt. Pontos és szórakoztató hasonlatokban, példatörténetekben válaszolt. Több kolléga megbűvölve mesélte, hogyan nyilatkozott neki Nádásdy. Tulajdonképpen mindegy volt, miről beszél, a Pride betiltását bírálja vagy Vörösmarty Mihályt dicséri, jó volt hallgatni.

A gyászhír utáni megemlékezéseken is átüt, milyen elragadó embernek tartották kollégái, tanítványai, de kb. mindenki, aki eltöltött vele pár percnél többet.

Az általános szeretet, amely körülvette, sokszor elfedte, milyen felforgató, megosztónak tartott szerepeket vállalt fel. A nagyobb nyilvánosság a kilencvenes és kétezres években a BUKSZ-ban és a Magyar Narancsban futó nyelvészeti írásairól ismerte meg. Szemléletes, sőt mulatságos példákkal, a szakkifejezéseket és elméleti hátteret közérthetően magyarázó írásokkal kisebb forradalmat vitt végbe az ún. nyelvművelés vagy nyelvvédelem ellen. A szocializmusban népnemesítő szigorként, a rendszerváltás után hazafias vagy hagyományőrző mozgalomként felbukkanó tévés ismeretterjesztés (Grétsy László, majd Balázs Géza műsoraiban) azt verte mindenki fejébe évtizedeken át, hogyan kell beszélni. Milyen kifejezéseket, nyelvi fordulatokat illendő használni, és melyek esnek tiltás alá. Hej, hej, helyes beszéd!

Aztán jött Nádasdy Ádám, aki azt mondta: a nyelv változik, különböző változatai vannak, és ezek között nincs hierarchia, nincs egyetlen üdvözítő megoldás. Nem kell senkit azzal nyomasztani, hogy rosszul beszél.

A nyelvművelő, írja Nádasdy, egyfajta illemtanárként megmutatja, mit használjunk, ha jól neveltnek, műveltnek akarunk látszani, és mit ne: Németben dolgozom helyett elegánsabb a Németországban dolgozom; Ha föl is hozta, én nem hallottam helyett a Ha fölhozta is; Sopronba lakik helyett a Sopronban lakik; igyon helyett az igyék. Nádasdynak önmagában azzal nincs baja, ha egy szakember, egy nyelvész ezekre a különbségekre rámutat: „meg kell tanítani az embereknek, ahogy azt is, mikor és hova vegyünk nyakkendőt, vagy melyik kezünkbe fogjuk a villát. Csak akkor bírálom, amikor úgy tesz (vagy tényleg azt hiszi), hogy az elegánsabb alakok valóban »helyesebbek«, tehát valamilyen nyelvészeti értelemben »jobbak«. (Mintha »helyes táplálkozásnak« csak azt minősítenénk, ha valaki késsel-villával eszik.) Ilyesmit a nyelvészet nem mond; így nem helyeslem.”

Nehéz felmérni, hogy Nádasdy akkoriban sok vitát kiváltó írásai (amelyekből az ELTE honlapján is el lehet olvasni egy kötetnyit, melegen ajánlom) mekkora tömegeket értek el és győztek meg, de az a megérzésem, hogy a magyartanárok hozzáállásán, és rajtuk keresztül az elmúlt évtizedekben felnőtt generációk nyelvhez való viszonyán sokat alakított.

Nádasdy magát elsősorban tanárnak tartotta, és szinte minden tevékenységében tetten érhető az a pedagógiai, sőt hazafias hevület, hogy szeretne tanítani, megértetni, jobbítani.

Hiába, hogy felkérésre kezdett el fordítani Shakespeare-t, bizonyára nem véletlenül vágott bele újra és újra, hogy érthetővé, maivá változtassa a világirodalom klasszikusát, akit jórészt 19. századi fordításokból ismerünk. Még nagyobb szentségtörés volt, amikor Dantét fordított, az Isteni színjátékot, de – ó, borzalom! – rímek nélkül. Babits után!??! És még ezt is tudta fokozni, amikor kötelező olvasmányokat fordított le prózára, Az ember tragédiáját és a Bánk bánt, továbbá magyarázó jegyzetekkel látta el a Csongor és Tündét.

A melegsége felvállalása nyilván nem pedagógiai céllal történt, de amikor rákérdeztem, hogy ezzel is példát akart-e mutatni, nem ellenkezett. A coming outját azzal indokolta, hogy „hazugságban élni rettenetesen fárasztó”, de arra is gondolt, hogy „ha már a Jóisten abban a szerencsében részesített, hogy az én közegemben ez a megmutatkozás lehetséges, akkor kötelességem megtenni. Nekem is nagyon jó lett volna korábban, ha fiatal koromban ismerek valakit, aki felvállalja. Ismertem ugyan kiváló meleg művészeket egyfelől, alteros hippiket másfelől, azaz a társadalom legtetején és legalján lévőket, de én középen akartam lenni. Polgárember vagyok, és mint ilyen akartam ezt megvalósítani. Egyébként sokak szemében ez a legfelháborítóbb. Hogy van pofám konformistának, sőt konzervatívnak lenni.”

A tanítás mellett egy másik szálra is fel lehet fűzni Nádasdy Ádám életét, ha akarjuk, és most akarjuk. A szabadság mindennek az alapja: legyen szabad úgy beszélni, ahogy azt az anyádtól és a haverodtól hallottad; legyen szabad úgy értelmezni az irodalmat és a politikát, ahogy azt legjobb tudásod szerint tudod; lehessen abban hinni és azt szeretni, akit a szíved választ. És legyen már szabad nevetni, ahogy tetszik!

Az egyik nyelvészeti írását így kezdte: „Kedves olvasó, ön is meg fog halni. Ezért hasznos, ha már most belegondol, hogyan fognak erről a tényről beszélni szerettei és ellenségei (ne odaátról kelljen majd mérgelődnie).” Hát, sablonosan, közhelyesen beszélünk a legtöbben ilyenkor, a gyász idején, sőt, egyes elvetemültek még arra is képesek, hogy versidézettel fejezzenek be egy nekrológot:

A folyót figyelem, ahogy a bajt,
a kemény létet elválasztja tőlem.
A túlsó partot nézem, fényeit:
velem szalad, ahogy itt szaladok.

Így kéne, hogy az életemen át,
középen folyjon végig egy folyó.
De hosszában, hogy mindig ott legyen
a túlsó part, ahova nem megyek.