Önjelölt laoszi gerilla, hunmagyar kajaguru, hegyeken átlátó sámánfi: áltudományos kalandort tüntetett ki a kormány

Zoltán Erika, Szűcs Judit, Csonka Pici és a Fidesz vasárnapi ünnepségének – valamint DPK-gyűléseinek – fellépője, Radics Gigi is a március 15-ei díjazottak között van, de további kormányközeli kitüntetettet találunk a lovag- és érdemkeresztesek névsoraiban. Az MCC-ből rögtön ketten is (Csepregi Gábor filozófiaprofesszor és a korábbi helyettes államtitkár Szepesi Balázs) nullkilométeres lovagkeresztek boldog tulajdonosainak mondhatják magukat.

Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter ezekkel a büszkeségünkre büszke, ugyanakkor szigorúan magyarkodásmentes szavakkal adta át az „ágazati” díjakat a Vigadóban:

„Mi, magyarok, büszkék lehetünk arra, ami minket meghatároz: az egyedi magyar kultúránkra, ami bennünket büszkévé, erőssé, állhatatossá, mindent eltűrővé tesz. Mi a kultúránkban nem magyarkodunk, hanem azáltal és abban vagyunk igazán magyarok.”

Az 5. Orbán-kormány aktuális kultúrdíjazottjai között van Deák Bill Gyula, Korda György és Szandi (ők a Máté Péter-díjat vehették át), az irodalmárok közül Háy János, Iancu Laura és Vörös István (ők Magyarország Babérkoszorúját kapták meg). Van a sok között egy, amit érdemes külön is kiemelni, nehogy elvesszen a sok főhajtás között.

Ő Cey-Bert Róbert Gyula, aki „kiemelkedő történeti irodalmi tevékenysége elismeréseként részesült Herczeg Ferenc-díjban”.

Ha az elmúlt 1600 évet egy kő alatt töltötte valaki, vagy a nyugati genderliberális métely miatt nem figyelte közelről a koppányi értelemben vett hun–magyar azonossági-folytonossági-önazonossági-önfolytonossági fejleményeket, akkor érdemes megjegyezni, hogy a díjazott a magyarság gasztroszellemi felemelkedésének letéteményese, akinek olyan szavakat köszönhetünk, mint a „somogyi izogány”: szerény, de már 1993-ban megfogalmazott szerény javaslata szerint így kellene hívnunk a szürke valóságban hamburgernek csúfolt fasírtos zsemlét.

Az eredetileg Czeibertnek született Cey-Bert Róbert a svájci emigrációban töltött évtizedek után a kilencvenes évek elején települt haza, és egy olyan gasztronómiai világszervezet örökös elnökének mondta magát, amiről rajta kívül senki nem hallott.

A magyar őstörténet fantáziadús, az empíria által kevéssé zavartatott kutatójaként nemcsak a fasírtos buci hun hagyományát propagálta (adjátok vissza a hamburgereimet), ezenkívül is számtalan, igaz, mások szerint soha nem létezett, de legalább teljességgel igazolhatatlan ételről állította szent meggyőződéssel, hogy azaz őseink mindennapi táplálékai közé tartozott. Többek között az „üstönyök, karakányok, töltelények, kötönyök, sütények, füstölények, gyurányok, keverények, kelények és tündények” mindennapi kenyerünkké válását köszönhetjük A Hunok és magyarok konyhája című könyvének.

Az állami kitüntetéssel elismert Cey-Bert valójában sem nem történész, sem más tudományágnak nem elismert kutatója – érdemes átfutni azt a tanulmányt, amiben egymást is folyamatosan cáfoló állításainak járt utána és szembesítette azokat a tényekkel áltudományos kóklerekkel szemben ritkán alkalmazott alapossággal egy felkészült kritikusa.

Cey-Bert nemcsak sosemvolt ételeket és hasonló ontológiai státuszú történelmi tényeket fabrikált nagyüzemi szinten, a saját publikus élettörténete is gazdag kontraintuitív és teljes mértékben ellenőrizhetetlen állításokban.

Életrajza szerint '56-os hős volt, az emigrációban pedig Svájc után a Távol-Kelet számos országában élt rövidebb-hosszabb ideig. A nyolcvanas években Thaiföldön, ahol szupermodellekkel járt, a legfelső körökben forgolódott és elbűvölte a királyi családot. A földi hívságok élvezete helyett azonban inkább elvonult a burmai dzsungelbe, és olyan sámánoktól tanult, akiknek az volt a különleges képessége, hogy átláttak a hegyen – és ezt a tudást szerencsére meg is osztották vele. Itt lett lázadó vezér, de harcolt a laoszi háborúban, sőt Afganisztánban is.

A magát időnként csak „az ízek ENSZ-főtitkárának” nevező Cey-Bert az ősmagyar színtérbe is rendesen beleharapott: saját kertjében síremléket állított Koppánynak, akiről könyvet is írt.

Szellemi kalandozásai egy ideje NER-közeli hátszéllel találják meg olvasóit: trilógiáját Attiláról, a tudjukkik által agyonhallgatott pozsonyi csatáról és természetesen Koppányról a CBA boltjaiban árulták, nagyvonalúan történésznek titulálva a polihisztor identitású szerzőt.

Erős kép volt, ahogy a kelények és tündények szerelmese attilában ült a pénztár előtt, hogy új szellemi honfoglalással hódítsa vissza a proteinszeletekbe habarodott, tejszerűen emulgált spray-vel kábított nép elméjét és ízlelőbimbóit a sólyomba leszületett hunságnak. Ezt akkor még csak a rendszer kedvenc és egy rakás intézkedéssel helyzetbe hozott kiskereskedelmi láncának segítségével tehette – mostantól azonban már kitüntetés bizonyítja, hogy a magyar állam hivatalosan is elismeri kiemelkedő történeti-irodalmi tevékenységét.

Stílszerűen a rendszer egyik kedvenc írójáról elnevezett Herczeg Ferenc-díjjal ismerték el érdemeit, aki már közelező olvasmány is – Cey-Bert Róbert Gyula és a magyar kultúrpolitika számára egyértelmű az irány, csak a népnek kell még kicsit érnie ehhez, mint egy rendesen odatett karakánynak.