Túl a „nem hagyjuk!” politikán

Van egy alapélménye a rendszerrel szemben elégedetlen, közéletileg aktív állampolgároknak az elmúlt másfél évtizedből. Állnak a Kossuth téren, a lelkük forrong a felháborodástól az életüket megkeserítő, éppen aktuális kormányzati húzás miatt. Már a sokadik beszédet hallják a színpadról, amikor az egyik felszólaló buzdítására felcsendül a skandálás: nem hagyjuk!

A kiabálás néhány pillanatra megadja a politikai cselekvés illúzióját és segít levezetni a feszültséget, de a lelkük mélyén ezekben a pillanatokban is tudják: dehogynem fogják hagyni. Nem is fognak tudni mást tenni, mint végignézni, hogy megtörténjen az a dolog, amiről épp azt kiabálják, hogy nem fogják hagyni. Nincsenek eszközök, nincs terv, stratégia és hiteles képviselet ahhoz, hogy képesek legyenek bármit is nem hagyni a hideg hatalmi gépezettel szemben.

„Nem volt hagyva” az oktatási rendszer lerohasztása, intézmények elfoglalása, jogok csorbítása, a CEU elüldözése, újságok bedarálása és felfoghatatlan mennyiségű közpénz ellopása, a sort hosszan lehetne folytatni. Olyannyira ismétlődő eleme lett a NER legkülönfélébb intézkedései elleni tiltakozásoknak, annyira hozzászoktatták magukat a tüntetők, hogy egy idő után már fel sem tűnt ennek abszurditása. A mostani helyzetből visszanézve viszont már jobban látszik.

Magyar Péter sok mindent tett a rendszerből való kicsekkolása előtti években, amit jogosan lehet kritizálni. Morális értelemben természetesen igaz, hogy jobban tette volna, ha ezeken a tiltakozásokon részt vesz, nem pedig a NER-es életét éli. Eközben viszont igaz az is, hogy számára nem vált természetessé az az ellenzéki politikai kultúra, aminek alapeleme az eredménytelen tiltakozás. Amikor szembeszállt a rendszerrel, egészen más utat választott.

A 2026-os választások előtti hetekben olyan hangulat van Magyarországon, amihez hasonlót még nem tapasztaltunk az Orbán-rendszerben. Közélettől elfordult emberek figyelemreméltóan nagy számban aktivizálódnak, a köztereken az ellenzék jelenléte a látványosabb, olyan ügyek ragadnak rá a kormányra, amiket korábban simán lesöpörtek magukról, a Fidesz a felmérések szerint hátrányban van a Tiszához képest, a választásnak nagyobb tétje már nem is lehetne. Annak pedig, hogy ez a hangulat kialakult, az egyik legfontosabb összetevője lehet a „nem hagyjuk!” politika meghaladása.

Szükség volt persze más körülmények együttállására is. A 444-en megjelent kegyelmi ügy botránysorozata felrázta a mozdulatlanságba dermedt közéletet 2024 elején. A rendszer legitimitását adó gazdasági növekedés addigra már megtorpant, az Európa-rekordot döntő infláció és a szokásosnál is nagyobb, 2022-es választási osztogatást követő megszorítások milliók életét nehezítették meg. Maga a rendszer is fárad és öregszik. Ezek mind lényeges tényezők, de önmagában még csak a táptalajt jelentik ahhoz, hogy egy ellenzék hatékonyabban tudjon működni, mint korábban.

Komoly húzóereje van annak is, hogy lecserélődtek az Orbán-kormány politikai ellenfelei. Kénytelen volt levonulni a pályáról néhány túl jól ismert, megunt figura, karrierjét sorozatos vereségekre építő ellenzéki. Magyar Péter ragaszkodott ahhoz, hogy velük semmilyen módon nem lehet együttműködni. Közben megjelentek új arcok, ami eleve sokat tett hozzá a közhangulat változásához.

De ennek is kisebb hatása lenne, ha az új arcok csak arcukban lennének újak, miközben ugyanazt csinálnák, mint a régiek.

I. A „nem hagyjuk!” korszak