Az iráni válaszcsapások elbizonytalaníthatják az USA-barát Öböl-menti országokat, de be is ránthatják őket a háborúba

Az ötödik napja tartó közel-keleti háború egyik legfontosabb kérdése, hogy megmarad-e Izrael és az Egyesült Államok, illetve a másik oldalon Irán háborújának, vagy pedig további országok beszállásával regionális háborúvá szélesedik-e ki a konfliktus. Az iráni irányítás alatt álló terrorista milíciák is újabb területekre terjeszthetik ki a harcokat, ahogy azt a Dél-Libanon egy részét ellenőrzése alatt tartó Hezbollah tette. Sőt, az sem zárható ki, hogy az iraki vagy az afganisztáni háborúkhoz hasonlóan az USA egyéb szövetségesei is beszálljanak valamilyen módon, bár olyan széles nemzetközi koalícióra most számos okból esély sincs.

Az iráni ellencsapásokban van logika

Az jól látható, hogy Irán védekezési stratégiája a támadások kezdetétől fogva arra épül, hogy az Amerikával szövetséges, de nem hadviselő arab államok területét sem kíméli a válaszcsapásokkal. Sőt, a rakéta- illetve dróntámadások nem korlátozódnak az amerikai katonai bázisokra, hanem ért már csapás polgári repülőteret, szállodát, lakott területet és olajfeldolgozót is.

A legkomolyabb támadások az Egyesült Arab Emirátusokat érték: több száz rakéta és drón csapódott már be, egyebek között Abu-Dzabi és Dubaj turistákkal zsúfolt területein. Találat érte az ikonikus Burdzs al-Arab szállodát és Dzsebel Ali kikötőjét, illetve a repülőtereket is. De támadtak az iráni drónok polgári létesítményeket Szaúd-Arábiában, Katarban, Bahreinben, Kuvaitban, Jordániában és Ománban is.

Elsőre nem feltétlenül tűnhet világosnak, miért akarna Irán belerángatni a háborúba vele nyíltan ellenséges országokat, de a stratégiában van logika. Ezekkel a támadásokkal ugyanis egyrészt arra készteti ezeket a döntően jómódú és stabilitásban élő országokat, hogy közvetlenül is megérezzék a konfliktus árát, és ezzel politikai nyomás alá kerüljenek. Ha a saját területükön csapódnak be rakéták vagy drónok, az már belpolitikai kérdés, és befolyásolni fogja a turizmustól kezdve az energiaellátásig számos fontos ágazat jövőjét.

Másrészt Teherán feltételezheti, hogy ezek az országok nyomást gyakorolnak Trumpra a háború leállítása érdekében. Irán továbbá azt is üzeni ezzel, hogy a konfliktus nem lokalizálható, és minden olyan szereplő, amely – akár közvetve – támogatja az ellene irányuló műveleteket, sebezhető. Ez növeli az eszkaláció árát a másik oldalon is, és elvileg visszatartó erőként szolgálhat. Sőt, még akár az sem elképzelhetetlen, hogy ezek az országok azt a következtetést fogják levonni a történtekből, hogy az amerikai támaszpontok fenntartása valójában nem szolgálja a saját biztonságukat. Főleg, hogy ez most már nem az első eset, hogy az USA tétlenül nézte, ahogy például Katart tavaly izraeli csapások érték.

De hogy ez tényleg így lesz-e, az most még megjósolhatatlan. Az viszont már most látszik, hogy a háború jelentősen át fogja alakítani az Öböl-menti országok biztonságpolitikáját, véli az Atlantic Council think tank szakírója, aki azt emeli ki, hogy az Egyesült Arab Emirátusok esetében látható a leglátványosabb változás:

Az Egyesült Arab Emírségeket a háború első 24 órájában majdnem annyi iráni rakéta- és dróncsapás érte, mint Izraelt, annak ellenére, hogy korábban megfogadta: nem engedi, hogy a légterét Irán elleni támadásokra használják.

Abu-Dzabi és Teherán hosszú ideje fenntartott egyfajta „gentleman’s agreementet”, vagyis hallgatólagos megállapodást a közvetlen konfrontáció elkerülésére, részben azért, mert Iránnak jelentős pénzügyi érdekeltségei vannak Dubajban. Az írás szerint ez a pragmatikus hozzáállás akkor szenvedte az első csapást, amikor 2022-ben az iráni proxy húszik támadták meg az országot, most pedig már nyilvánvaló, hogy ez a semleges stratégia tarthatatlan. Hasonlóan nem vált be Omán mindenkitől azonos távolságot tartó külpolitikája sem, hiába közvetített az ország külügyminisztere az USA és Irán közötti tárgyalásokon is.