„Első dolgom lesz, ha leszerelnek, hogy elutazom valahová a családdal, nyaralunk, talán vissza sem jövünk”

„Voltak sebesültek este, sikerült őket kihozni?” – kérdezi a 93. „Holodnij Jar” dandár sajtótisztje a járművet vezető katonát a Druzskivka felé vezető, drónok ellen lehálózott úton.

„Igen is, meg nem is: végül kiértünk, de mind a három kocsi elégett - válaszolja. – Így most nem maradt kocsija a zászlóaljnak.” Az egyenes szakaszokon kövér gázt ad, a tiszta égbolt tökéletes vadászidő az orosz drónoknak, lent pedig csúszik-mászik a préda a fényesre taposott havon.

Nagyon sok millió dollár rejtőzködik a frontvonal mögötti garázsokban, pénzkötegek helyett acél és vas formájában: 2025–26 januárjában végképp téli álomra vonultak a harckocsik a drónok elől rejtőzködve, várva, hogy eljön-e még az ő idejük, vagy végképp leáldozott számukra a harctereken.

Druzskivka mögött már Kosztyantinyivka fekszik, amelyet az oroszok frontális roham helyett bekerítéssel próbálnak elfoglalni. Az ukránok viszonylag jól tartják a vonalat, egyvalamiből van kritikusan kevés itt is ugyanúgy, mint máshol: gyalogos katonából. Ők azok, akik a legelső vonalakban a lövészárokban ülve, hóban, fagyban, szó szerint a testükkel védik a földet. Szerencséjük, hogy az oroszoknak sincs sokkal több belőle: két-három fős csoportokban küldik őket előre, minimális túlélési eséllyel, lassú víz partot mos alapon, Kosztyantinyivka külső kerületeiben már folynak utcai harcok.

A sofőr a fronttól pár kilométerre jellegtelen épület előtt fékez le, odabent felújított T-64-es harckocsi szunnyad. „Folyamatos harckészültségben várjuk a parancsot” – mondja Bond, a tank parancsnoka. Jó ideje nem kaptak feladatot: „Minden egyenesen a tank felé száll, ha megjelenik a harctéren.” Huszonkilenc éves, de negyven lehetne az arca alapján: 2022 óta harcol.

А tank legénysége a szomszéd szobában él, alszik, várakozik: a falakon gyerekrajzok, az asztalon édesség és torta, az ajtón felirat: „Aki nem csukja be maga után, ork.”

„Amíg nem találnak valamit a drónok ellen, bujkálnunk kell.” Egy potenciális orosz áttörés esetére vezényelték őket ide: egyszer már volt ilyen, 2025 augusztusában, Dobropilljánál. Akkor az emberhiány miatt 2-3 fős orosz csapatok átslisszantak az üres ukrán állások között, és tíz kilométerre a hátukba kerülve, egymást bevárva falvakat foglaltak el. Több hónapnyi ádáz küzdelem árán sikerült őket kifüstölnie máshonnan átvezényelt, elit zászlóaljakkal az ukrán hadvezetésnek.

Bond is részt vett az akkori műveletekben, megkapta érte az egyik legmagasabb állami kitüntetést, a Bátorság Érdemrendet (Za Muzsniszty). Nosztalgiával gondol vissza azokra a hetekre.

„Olyan mélyen betört a gyalogságuk, hogy nem volt FPV-drón- vagy tüzérségi támogatásuk. Ezt akkor még nem tudtuk, ahogy azt sem, mennyi ideig leszünk ott, pont mint a háború elején. Olyan volt, mint a régi szép időkben. Bementünk, tíz nap alatt visszavettük a két falut, ők az erdőszélre szorultak vissza, és amikor már onnan akartuk kikergetni őket, megjelentek a drónok – mi pedig visszafordultunk. ” Azóta a front mögött 20-30 kilométerrel kell rejtőzniük.

Nem csak áttörések kezelésére vannak ott: a harckocsi figyelemelterelésre is jó. „Úgy hívjuk, hogy tankistálló, mert akkora: minden lehetséges módon megerősítjük, és kiküldjük a mezőre, csak a parancsnok és a vezető ül benne, az irányzó nem. Amint megjelennek, az összes FPV-drónt ellenük küldik, így közben máshonnan ki tudjuk vinni a sebesülteket az árokból és friss váltást küldünk be. A gyalogosok pedig ha meghallják, hogy jön egy tank, nagyobb lesz a motivációjuk, hogy nincsenek elhagyva, érkezik a segítség.”