Ezeknek a rendőröknek már egy szavát sem hiszi el senki

• David Simon, a Drót készítője visszatért Baltimore utcáira a Miénk a város című hatrészes minisorozattal az HBO-n.
• Ez nem folytatás, hanem egy igaz történet dramatizálása.
• A sorozat bűnöző rendőrökről és az elveszített drogellenes háborúról szól.

A Miénk a város elején a főszereplő rendőr, Wayne Jenkins Baltimore utcán járőrőzve szembetalálkozik egy férfival, aki a boltból kilépve húz egyet a kezében lévő üvegéből. Az üveget barna papírzacskó takarja. A tekintetük találkozik, aztán a rendőr fogja magát, és a botjával összetöri a férfi üvegét.

Persze az is érti, hogy valami nem stimmel ezzel a rendőrrel, aki újoncként érkezik David Simon világába. Drót-veteránok viszont emlékezhetnek Bunny Colvin rendőr monológjára a sorozat harmadik évadjából, így nekik még többet mond a jelenet.

Colvin beszédében azt idézi fel, amikor évtizedekkel korábban betiltották az utcai alkoholfogyasztást. A munkásnegyedek lakóinak sokszor az egyetlen szórakozása volt, ha este kimentek a házuk elé egy itallal a szomszédaik társaságában. A törvény viszont törvény: a rendőrök akkor sem engedhették ezt, ha egyébként az italozók nem ártottak senkinek. Egy névtelen zseni aztán egy nap kitalálta a megoldást, mondta Colvin: barna papírzacskóba tette az üveget. Ha így isznak az utcán, azzal megadják a tiszteletet a rendőröknek, mert nem nyíltan sértenek törvényt, a rendőrök pedig foglalkozhatnak inkább az igazi bűnügyekkel. Ez volt a nagy polgári kompromisszum, mondta Colvin a Drótban.

Ezt zúzza szét Jenkins az első jelenetben.

A sorozat ezzel rögtön jelzi: egy olyan világról szól, ahol a rendőrség és a város lakói között már minimális együttműködés sincs.

A hatrészes Miénk a város (We Own This City) valós történeten, és az abból készült riportkönyvön alapul. Főszereplője, Wayne Jenkins létező figura, Baltimore ünnepelt rendőre volt, kiemelkedő letartóztatási statisztikákkal. Aztán kiderült, rendőri egységével együtt éveken át, üzemszerűen raboltak ki embereket, helyeztek el kamubizonyítékokat, bántalmaztak ok nélkül állampolgárokat, vettek fel pénzt nem létező túlórák után ipari mennyiségben, és még kereskedtek is az ellopott kábítószerrel. Gyakorlatilag egyenruhás gengszterekként viselkedtek.

Senki sem hisz a rendőröknek

A nagyközönségnek botrány volt, amikor ez megjelent a hírekben, a sorozat viszont arról szól, hogy Baltimore utcáin pontosan tudták az emberek, mire számíthatnak ezektől a rendőröktől. Van olyan tagja a csoportnak, akiről még rapszövegek is szólnak. A rendőrség gyakorlatilag nem talál már együttműködő állampolgárokat a városban, mert alig van bárki, aki hisz még nekik. Mindez abban az időszakban, amikor megtörténik az amerikai rendőri erőszak egyik ikonikus esete Baltimore-ban, Freddie Gray ügye, aki belehalt a rabszállítóban szenvedett sérülésekbe. Ezután zavargások törnek ki a városban, és elszabadul a bűnözés, mert sok rendőr nem akar dolgozni, nehogy olyan felvétel készüljön róluk, ami miatt megvádolják őket.

A Wayne Jenkinst alakító Jon Bernthal mocskos zsaru-figurája a legjobbak egyike a műfajban a Kiképzés Denzel Washingtonja óta. Amikor besétál a rendőrségre az első epizód végén, önmagában a járása mindent elmond arról, hogy ő tényleg azt érezte,

az övé a város.

A sorozatot készítő David Simont és George Pelecanost (utóbbi is írt számos részt a Drótban, és a Fülledt utcákban is együtt dolgoztak Simonnal) viszont most sem egyszerűen csak az érdekli, hogy rossz emberek rossz dolgokat csinálnak. Hanem az, hogy milyen rendszer termeli ki mindezt.

Pelecanos egy podcastban a sorozat felépítését is ezzel magyarázta. Azt a struktúrát, ami egyébként alaposan próbára teszi a nézőt: váltakoznak az idősíkok, és végig intenzív figyelemre van szükség, hogy követni tudjuk, hogy éppen hol járunk, melyik történetszál hol tart. De éppen azért választották ezt a módszert a lineáris mesélés helyett, mert úgy gondolták, a nézők úgyis tudják, hova fut ki a nyomozás. Arra viszont alkalmasabb ez a szerkezet, hogy a rendszerről meséljenek. A korrupt rendőrök lehallgatásával párhuzamosan az igazságügyi minisztérium emberi jogi ügyvédje, Nicole Steele (Wunmi Mosaku alakítja) próbálja megérteni, hogyan csúszhattak ennyire félre a dolgok - a főszereplők közül ő az egyetlen a sorozatban, akit nem egy konkrét létező személyről mintáztak.

Csupa nagybetűvel

David Simon a maga szokásosan lendületes stílusában így fogalmazott a New York Times-nak: „A Drót politikai üzenete az volt, hogy legyen vége a drogellenes háborúnak, a Miénk a város üzenete pedig az: LEGYEN. VÉGE. A. DROGELLENES. HÁBORÚNAK.”

A készítők értelmezésében a rendőri korrupció, erőszak, hatalmi visszaélések és összeomlott közbizalom mögött ott van egy nagyobb kérdés. Hogy mit akar elérni igazából a rendőrség? Mi a munka lényege?

Amikor véletlenszerűen, és valós indok nélkül igazoltatnak és pakoltatnak ki embereket, visznek be bárkit a legapróbb, vélt vagy valós kihágásért. És ha már bevittek valakit, akkor aztán ejtik a vádakat, cserébe a jogtalanul letartóztatott lemond minden, kártérítéshez fűződő jogáról. Így végül a jogait megsértő rendőrök minden következmény nélkül, akár már aznap folytathatják a tevékenységüket, aminek a parancsnokaik nagyon is örülnek, mert az újabb előállítások csak javítják a statisztikákat. Mert így megy a drogellenes háború. „Egy háborúban pedig harcosok kellenek. Egy háborúban ellenség kell. Egy háborúban a civilek is megsérülhetnek. Képesek vagyunk belátni, hogy régen elvesztettük ezt a háborút? Hogy semmit nem értünk el, hogy zsúfolt börtönöket, és rutinszerű brutalitást, és a bizalom teljes összeomlását a rendőrség és a város között?”

Az előző bekezdésben van egy kis trükk: az első fele a Baltimore összeomlásáról szóló 2015-ös Rolling Stone-cikk 444-es összefoglalójából van, a második felét pedig egy rendőrből lett professzor mondja ki a Miénk a város utolsó részében, érezhetően a készítők gondolatait tolmácsolva. Szinte pontosan összeillik. Simon és Pelecanos szerint Jenkinsék személyes korrupciójánál aggasztóbb, hogy éveken át mehetett mindez zavartalanul. Amíg valaki szállítja a letartóztatásokat, addig szinte bármit megtehet. Már nemhogy a papírzacskó nem elég a békéhez, de a rendőrök abba is belekötnek, akinek nincs is semmi a kezében. A rendszer pontosan ezt a viselkedést díjazza és termeli újra, feature, nem bug, ahogy elhangzik a sorozatban is.

Jenkins ezért lehet meggyőződve az utolsó pillanatig arról, hogy néhány túlkapást leszámítva igazából nincs is azzal semmi baj, amit műveltek.

A sorozat főcímében több idézet is szerepelt tüntetésekről és sajtótájékoztatókról, az egyikben Maryland állam kormányzója azt mondja: Baltimore az iskolapéldája annak, hogy nem sikerül megállítani a törvénytelenséget. De ebben az idézetben is van egy csavar: egy olyan sajtótájékoztatón hangzott el, ami a rendőrség költségvetésének növeléséről szólt. Mintha önmagában attól, hogy ebbe a rendszerbe még több pénzt ölnek, változást lehetne várni.

Igazi utcák, igazi szövegek

Az autentikus részletek, amiket a Drót nézői megszokhattak, most sem hiányoznak. Van olyan haláljelenet, amit pontosan abban az utcában vettek fel, ahol az megtörtént. Hogy ez fontos-e a magyar nézőknek? Konkrétan pont ez nem feltétlenül, de összességében mégis kihat az egész sorozatra, hogy olyanok készítették, akik bármikor odatelefonálhatnak a baltimore-i rendőrségre az ismerőseiknek, ügyek konkrét részletei után érdeklődni, és ott meg is kapják a válaszokat.

Vannak olyan párbeszédek, amik szó szerint lehallgatási jegyzőkönyvekből származnak - amiről leginkább az juthat eszünkbe, lesz-e valaha szórakoztatóipari produkció magyar lehallgatási jegyzőkönyvekből. (Lennének ebben lehetőségek!)

Közben sokkal több a filmes megoldás, mint a sok szempontból anti-hollywoodi Drótban: Reinaldo Marcus Green, az epizódok rendezője filmesebben közelíti meg az anyagot, mint a zsigerileg mégiscsak inkább újságíró Simon, és ebből egészen izgalmas vizuális megoldások születnek.

A szereposztás pedig Drót-osztálytalálkozó is egyben. Ismerős szereplők sorát lehet viszontlátni, akik közül a legnagyobb élmény a jéghideg gyilkos bandavezér Marlo Stanfieldet alakító Jamie Hectort most gyilkossági nyomozóként látni.

A hanyatlás krónikája

Mindezzel együtt a Miénk a város-ból nem lesz a Dróthoz mérhető klasszikus - valószínűleg nem fog megtörténni, hogy húsz év múlva ebből idézve jelenti be börtönbüntetését egy orosz ellenzéki politikus. A Drótban tucatnyi karaktert dolgoztak ki annyira, amilyen bánásmód itt igazából csak Jenkins figurájának jut. Ennek persze a hatrészes, sűrített formátum is lehet az oka, és az, hogy a kétezres évek komótos tempójával ma már nem élne meg egy műsor (bár a Drótot a saját korában is majdnem lefújták, és csak utólag nyerte el a státuszát).

A legpontosabb kritikát pedig igazából maga Simon fogalmazta meg a fent említett nagybetűs idézetben, még ha nem is annak szánta. Összességében jobb, ha a művészet NEM. ÍGY. AKAR. MONDANI. VALAMIT.

Simon persze nem titkolja a saját türelmetlenségét. Évtizedek óta nézi városa elsüllyedését, az egyre reménytelenebb pusztulást, az ismétlődő, előre kódolt kudarcokat. A Drót kezdete óta eltelt két évtized, Baltimore-ban pozitív változás nincs. De nem változott az sem, hogy Simonék lebilincselően tudják bemutatni ezt a hanyatlást.