Álnéven írt könyvet gyerekkori szexuális bántalmazásáról, új regényével felfedi magát a budapesti tanárnő

Berkesi Zsuzsa egy budapesti gimnáziumban franciatanár. Anoni Mara álnéven, 2013-ban jelentette meg első könyvét, amelyben azt írta le, hogyan bántalmazta hatéves korától kezdve nála hat évvel idősebb unokatestvére, majd hogyan dolgozta fel a traumát. A Bűn vagy bűnhődés megjelenése után kilenc évvel úgy döntött, hogy ír még egy könyvet, egy regényt. A Jó leszek témája szintén a gyerekkori szexuális abúzus, de ez a könyv már nem álnéven íródott.

A Joshua könyvek gondozásában megjelent Jó leszek bár fikció, a szerző tapasztalataiból adódóan is nagyon valósághű. A történetet három szereplő szemszögéből látjuk:

• a 15 éves Zsuzsiéból, akit az édesapja bántalmazott szexuálisan ötéves korától kezdve;
• Zsuzsi édesanyja, Flóra szemszögéből, aki az bántalmazásból semmit sem vett észre, és több év házasság után is halálosan szerelmes a férjébe;
• és Rékáéból, a szomszédban lakó tanárnőjéből, akihez Zsuzsi segítségért szalad, és akiről kiderül, hogy szintén bántalmazták.

A cselekmény onnan indul, hogy Zsuzsi felfújja a garázsajtóra, hogy Jó leszek, és megszökik otthonról. Végül Rékánál köt ki, akinek bevallja, hogy mi történt vele. Zsuzsi és Réka lelki folyamatait kísérjük végig, ahogy a saját démonaikkal és múltjukkal küzdenek. Végül eljutnak addig, hogy Zsuzsi anyjának, Flórának is elmondják, mi történt. A három nő végül összefog Feri, az erőszakos apa ellen.

A szerzővel beszélgettünk az első és a második könyvéről.

Az első könyvedet még álnéven jelentetted meg. Miért?

Akkor még nagyon az elején jártam az egész traumafeldolgozásnak. Már négy és fél év terápia után voltam, de azt gondolom, hogy ez még nagyon az eleje volt, nagyon friss volt az egész feltárási folyamat. Féltett is egyébként az akkori pszichológusom attól, hogy megírtam ezt a könyvet, de mégis szükségét éreztem, csak nem álltam még arra készen, hogy névvel jelentessem meg. Eléggé kitárulkoztam abban a könyvben, nem akartam valóságshow-t csinálni. Védeni akartam magamat és a lányaimat is, mert akkor még elég kicsik voltak, és nem is tudtak még az egészről. Nem akartam őket ezzel terhelni, nem akartam fájdalmat okozni a szüleimnek se. És legfőképpen az elkövetővel nem akartam semmilyen módon szembesülni.

Miért döntöttél úgy, hogy a Jó leszeket a saját neveden írod?

Mert az egész abúzus egy őrlődés abban, hogy van egy hatalmas titkom, és nem bírom elmondani senkinek. Úgy éreztem, hogy azzal, hogy az első könyvet álnéven írtam, egy újabb titkot vettem a nyakamba, és teljesen skizofrén helyzetekbe kerültem, már magam sem tudtam, hogy engem hogy hívnak. Jött egy újabb bujkálás ahelyett, hogy végre leraktam volna ennek a terhét. Ennek ellenére azt gondolom, hogy akkor ez volt a jó döntés. Most viszont már készen állok arra, hogy ezt saját névvel felvállaljam, a lányaim is megnőttek időközben.

De konkrétan a Jó leszekkel fedted fel magad először, hogy te vagy Anoni Mara is?

Abszolút. Ezt az egészet eddig nagyon kevesen tudták, egy nagyon szűk baráti körben tudták csak rólam. Szóval igen, ez egy nagy lépés volt, hogy kiléptem az árnyékból.

Mik voltak a reakciók?

Eléggé megdöbbentek az emberek. Az abúzus egy olyan jelenség, amire nem igazán tudnak mit mondani, és inkább félrenéznek és nem kérdeznek. Holott szerintem egy egykori áldozat semmire sem vágyik jobban, mint arra, hogy meséljen, ha már ő meglépte ezt.

A középiskolában, ahol dolgozol, mit szóltak?

Nem tudom, hogy a gyerekek tudják-e, nem mondtak semmit. Nem is ismerőseim Facebookon, úgyhogy el tudom képzelni, hogy nem is tudják. A kollegák tudják, sokan el is olvasták ezt is és az előzőt is, és az nagyon jó érzés, hogy tudják rólam, mégsem dőlt össze a világ.

Az elkövető megkeresett téged?

Az elkövető tavaly meghalt.

Ennek van köze ahhoz, hogy a saját neveden jelent meg ez a könyv?

Biztosan. Nem tudom, hogy ha élne, akkor lett volna-e bátorságom saját néven megírni. Valószínűleg nem.

Te a saját traumáddal mikor mentél el terápiára?

Nagyon sokára, mert egyáltalán nem voltam vele tisztában, hogy nekem ebből származnak a problémáim az életemben. Harminchat éves voltam, amikor eljutottam pszichológushoz, és akkor is csak azért, mert a kisebbik lányommal kicsit elakadtam, nem akart ott maradni az óvodában. A Bűn vagy bűnhődésben ennek a történetét is leírom, hogy hogy jártunk ennek a végére, hogy fejtettük fel ezt az egész ügyet.

Az első könyved megjelenése után indítottál egy honlapot is, ahol rengeteg hasonló történet van, mint a tiéd.

Igen, amikor megírtam a Bűn vagy bűnhődést, megcsináltuk a férjemmel a Beszélj róla! oldalt, amivel úgy érzem, behoztuk a köztudatba a gyermekkori szexuális abúzust, mert addig teljes tabu téma volt, most is, de akkor még inkább. Nagyon megdöbbentő volt látni, hogy mennyire egyformák ezek a történetek, pedig a honlapon több mint 300 történet van, de a tünetek, az érzések, és az utóélet nagyon egyformák.

Miért döntöttél úgy, hogy írsz még egy könyvet? Benned maradt valami?

Igazából nem volt szándékom, hogy írjak, de aztán sétáltam a Csillaghegyen, és megláttam ezt a Jó leszek! feliratot, egy garázson, épp ahogy a könyvben írtam. Ez hihetetlenül megmozgatta a fantáziámat, mert látszott, hogy egy gyerek írta fel, és elgondolkodtam, hogy mi vezérelhette. Akkor elindult bennem ez a történet, elkezdtem írni, és elkezdtem nagyon élvezni az írást. Élveztem a fiktív regény szabadságát, mert ha az ember a saját történetét írja, akkor eléggé meg van kötve a keze. Élveztem azt a kísérletet, hogy mi van akkor, ha valaki ilyen nagyon fiatalon, 15 évesen, mint a regényben Zsuzsi, el tudja valakinek mondani ezt a történetet. Ki akartam próbálni, hogy ha mondjuk nekem gyerekkoromban lett volna ehhez bátorságom, akkor mi alakult volna másképp. Arra is kíváncsi voltam, hogy mi van akkor, ha egy szülő jól reagál erre.

A könyvben három nő szemszögét mutatod be: az abuzált gyerekét, a korábban szintén abuzált segítőét, illetve a kislány édesanyjáét. Miért tartottad fontosnak, hogy mindhárom szemszög megjelenjen benne?

Mert ezt a három vonalat tartottam nagyon izgalmasnak, és érdekes volt összehasonlítani a kislány gondolatait, az idősebb áldozat gondolataival, hogy a nagy korkülönbség ellenére mennyire összhangban vannak és mennyire tudja az egyik, hogy miről beszél a másik. És nagyon fontos volt nekem megérteni az anyukát, fontos volt úgy ábrázolnom, hogy ezek nem fekete-fehér dolgok, hogy milyen nehéz egy anyának szembenézni azzal, hogy a gyerekét ilyen hatalmas bántódás érte, mennyivel könnyebb lenne nem észre venni, hogy baj van. Azt is akartam mutatni, hogy ez az anya nagyon szerette ezt a bántalmazó apukát, és, hogy ez is egy gyászfolyamat, neki el kell temetnie a szerelmét, és a lánya mellé kell álljon.

Mennyiben merítettél a saját életedből az íráskor? Réka karaktere például nagyon hasonlít rád, mert ő is tanárnő, és őt is gyerekkorában az unokatestvére bántalmazta.

Én azt hiszem, hogy mindegyik szereplőben kicsit benne vagyok. Benne vagyok Rékában, benne vagyok Zsuzsiban, az ő nevének választása sem volt véletlen, nem is tudtam volna elképzelni, hogy máshogy hívják. És benne vagyok az anyukában is mint anyuka. Próbáltam mindegyikbe kicsit behelyeződni, hogy megnézzem arról az oldalról, hogy néz ki ez a történet. Ihletadó volt a honlap is, kicsit belegyúrtam mindent.

Az felmerült, hogy az elkövető szemszögét is megmutasd?

Ez olyan érdekes, mert erre mindenki rákérdez. De gondolj bele, hogy az hogy nézne ki? Mi lenne ott? Az elkövető piszkos fantáziája? Egyszerűen nem látom, hogy hogyan lehetne azt úgy megfogalmazni, hogy az egyáltalán nyomdafestéket tűrjön. Másrészt azt gondolom, hogy Feri nem érdemli meg, hogy szót kapjon. Harmadrészt pedig én erre nem is lennék képes, hogy az ő fejébe belehelyezkedjek, és nem is akarok.

A könyvben szinte motívumként ismétlődik, hogy az áldozat saját magát hibáztatja, ahogy Réka tisztaságmániája is. Ezeket miért tartottad fontosnak kiemelni?

A tisztaságmánia egy pszichés tünet, de lehetne bármiféle más mánia is, kinek ilyen mániája lett, kinek olyan: én hipochonder lettem, más meg anorexiás. Ez csak egy tünet, de azt gondolom, hogy eléggé szimbólikus tünet, hogy valaki egyfolytában a kezét mossa, mert úgy érzi, hogy ő bemocskolódott. Nagyon utálom, amikor írnak egy ilyen esetről és megrontásról beszélnek, mert ha megrontanak, akkor az azt jelenti, hogy az a gyerek rossz. Én ezért harapok, mert az áldozat pont azt érzi, hogy ő rossz. Ez a fő probléma, hogy az áldozat nem tudja, hogy áldozat, a regénybeli kislány is azt gondolja magáról, hogy ő vaskosan benne volt az abúzusban.

Maga a szexuális abúzus csak rövid emlékképekként jelenik meg a könyvben. Miért döntöttél úgy, hogy ezeket nem részletezed ennél jobban, mint ami a könyvben van?

Azért, mert ilyen nagyon fiatalkori eseményekre nehéz konkrétan visszaemlékezni, nyilván befolyásolt ebben a saját történetem is, mert nekem is csak homályos képek vannak a fejemben a saját bántalmazásomról. Másrészt nagyon fontosnak tartottam, hogy senkit ne vigyek a bűnbe. Egyszer olvastam egy könyvet, amiben egy kislány szexuális bántalmazása van leírva elképesztő részletességgel. Borzasztó volt olvasni, mert mindenféle majdnem pornográf részek voltak benne, amire az ember teste önkéntelenül reagál, és úgy éreztem, hogy cinkossá válok ezáltal. Ezt semmiféleképpen nem akartam.

A történet miért nem a bántalamzás idején játszódik, miért évekkel később?

Talán azért is, mert ehhez a 15 éves korosztályhoz értek a legjobban, mit gimnáziumi tanár. Ugyanakkor valamennyi időnek el kell ahhoz telnie, hogy egyáltalán legyen egy picike rálátás arra, hogy mi történt. Egy ötéves gyerek nem érti, hogy mi történik vele. Az én bántalmazásom hatéves koromban történt, de csak tízéves koromban jött el az eszmélés időszaka, amikor rájöttem, hogy mi volt ez.

Van a könyvben egy szerelmi szál, ez miért került bele?

Azért, hogy emészthető legyen a könyv. Nem akartam sűrű és nehéz könyvet írni, mert így is sokszor hallom, hogy „jaj, én ilyen témát nem bírok elolvasni”. Olyanra akartam írni, hogy elviselhető legyen. Másrészt szerettem volna azt is megmutatni, hogy van kiút, még ha rögös is az az út. Kell valami remény, mert különben, hogy a viharba csináljuk végig ezt az egészet?

Réka és Zsuzsi történetében sem jutott el jogi útra az ügy, sőt mintha a könyv szereplői kifejezetten elleneznék ezt. Mi ennek az oka?

Egyrészt nem vagyok jogász, és azt a részt nem tudtam volna hitelesen megírni. Másrészt azért, mert azt gondolom, hogy az áldozatok szempontjából ennek nincs nagy jelentősége. Érdekes, hogy amikor kirobban egy-egy ilyen eset, akkor mindig az a reakció a közönség részéről, hogy legyen valami bosszú. Az áldozatoknak viszont ez a legkevésbé fontos. Például engem sosem vezérelt a bosszú, mert attól nem lesz jobb nekem, attól még nem tudunk visszamenni a gyerekkoromba. De sok olyan történetet is hallottam, hogy egy ilyen jogi procedúra milyen sérüléseket okoz a gyerekeknek, és a legtöbb esetben be sem lehet bizonyítani.

Mennyiben szántad útmutatónak ezt a könyvet?

Nagyon. Pont ma írt nekem a pszichológusom egy nagyon megható levelet, hogy elolvasta és kicsit olyan ez, mint egy kézikönyv. Egyrészt az áldozatokat nagyon szeretném bátorítani, hogy lássák nincsenek egyedül, mert mindenki ezt hiszi, pedig a becslés szerint 10-ből 1 gyereket érintett. Azt akartam tudatosítani, hogy nagyon sokan vagyunk és az egyetlen út a gyógyuláshoz, hogy el kell mesélni és megkeresni azokat az embereket, akik meg tudnak vigasztalni. Az is nagyon fontos volt, hogy a szülői oldalt is kicsit okítsam, hogy nem lehet félrenézni. Egy anya nem lehet gyáva.

Tervezel még könyvet?

Az az igazság, hogy már meg is írtam. Abban az a nagy dolog, hogy az már nem az abúzusról szól.