„Ez az egész történet, amit te jelentéktelen senki a hájas seggeden ülve nézel végig, rólam szól. Ismersz engem. Engem mindenki ismer. Egy ikon vagyok. Legenda.”
Ezekkel a mondatokkal indul az Inventing Anna című sorozat, csak hogy rögtön kedvet kapjunk ahhoz, hogy kilenc lehetetlenül hosszú részen keresztül nézzük, hogyan jutott el egy Moszkva melletti kisvárosból Németországon át Londonba, Párizsba majd New Yorkba egy magát német örökösnőnek kiadó huszonéves szociopata, aki dollár százezreket csalt ki különböző bankoktól és emberektől, miközben totálisan hülyére vette a manhattani elitet.
Shonda Rhimes Netflixen futó sorozatát pár napja mutatták be, de már most akkorának tűnik körülötte a felhajtás, mint a négy évvel ezelőtt született cikk körül, ami az Inventing Anna alapját adta. Jessica Pressler New York magazinban megjelent 2018-as írása Anna Delvey-ről, pontosabban Anna Szorokinról nagyot robbant, de a legnagyobb hírverést a kamu örökösnő 2019-es tárgyalása kapta, pontosabban az, hogy milyen ruhákban jelent meg a bíróságon. Az állítólag stylist által összeállított szettekről valaki még külön Instagramot is vezetett, ami a mai napig elérhető.
A Delvey álnevet használó orosz származású Anna Szorokin hoteleket, éttermeket, bankokat és a New York-i elit tagjait károsította meg több mint 200 ezer dollárral. Pedig csak annyit tett, hogy a méregdrága ruháival és a lekezelő stílusával elhitette velük, hogy ő egy röhejesen gazdag európai örökösnő, aki befektetőket keres ahhoz, hogy létrehozhassa az Anna Delvey Alapítványt.
Végül 12 év börtönbüntetést kapott, miután nyolc vádpontban találták bűnösnek, de 2021 februárjában feltételesen szabadon engedték jó magaviselete miatt. Azóta ismét letartóztatták, ezúttal viszont a bevándorlási hatóság a lejárt vízuma miatt – most épp azért küzd, hogy ne toloncolják vissza Németországba. De legalább törlesztette adósságait: 200 ezer dollárt fizetett vissza a bankoknak a Netflixtől kapott 320 ezer dollárból.
Anna Delvey sztorija tényleg ordított a megfilmesítésért, azonban az igaz történeten alapuló drámából valahogy kimaradt a dráma. Helyette inkább valami glossy magazinos hangulatú szappanoperát kaptunk, amiben az sem mindig egyértelmű, hogy a látottak közül mi igaz és mi nem, miután minden részt azzal, az enyhén Fargóra emlékeztető figyelmeztetéssel indítanak, hogy „Ez a történet teljes egészében igaz. Kivéve a kitalált részeket”.
Hogy melyek a kitalált részek, csak sejteni lehet az eredeti cikk alapján, de valószínűleg rajtam kívül is sokan lesznek még, akik a sorozat nézése közben keresnek majd rá, hogy Anna Delvey egy darabig valóban a Fyre fesztiválos Billy McFarlandnél lakott-e, illetve hogy komolyan ellopott-e egy magángépet, hogy azzal elrepüljön Omahába Warren Buffett éves konferenciájára.
A legbántóbb egyébként nem az, hogy szappanoperát csináltak Anna Delvey történetéből, hisz mégiscsak ott volt benne a bulváros abszurditás és a főszereplő későbbi celebizálása, ami indokolta ezt. Az Inventing Anna problémája inkább az, hogy a főszereplőt piszok jól alakító Julia Garner helyett sokszor inkább a sztorin dolgozó újságírót tolták előtérbe. Az őt alakító Anna Chlumsky ha nem is annyira csodás, mint Garner, de jó a szerepében, nem a színészi alakítással van probléma. Inkább csak érthetetlen, miért gondolta úgy Shonda Rhimes, hogy jobban szeretnék a nézők egy sokszor ügyetlennek és naivnak tűnő, majd megszállottá váló újságíró szenvedéseit nézni, ahelyett, hogy élveznék Julia Garner undorral és megvetéssel teli, európainak szánt akcentusát.
Ahogy az is kicsit zavaros, hogy az újságírót a sorozatban nem Jessica Presslernek, hanem Vivian Kentnek hívják, aki nem a létező New York magazinnál, hanem a kitalált Manhatten magazinnál dolgozik. Pedig Pressler aktívan részt vett a sorozat gyártásában, ő volt az egyik producer, így feltehetően azt is tudta, hogy a róla mintázott karakter a végére már ellenszenvesebb lesz, mint a mindenkit átverő szociopata főszereplő.
A kilenc, több mint egyórás részekből álló sorozatnak meg kell adni az időt, mert bármennyire is unalmasnak tűnnek az első részek, azok szükségesek ahhoz, hogy később beinduljon a történet, és hogy megértsük, Anna Delvey hogyan manipulálta rommá még azokat is, akik tényleg kedvelték.
Rajtuk keresztül lehet megérteni, mi lehetett olyan vonzó egy nőben, akinek a fő erénye az volt, hogy tudta, milyen bort kell kérni egy drága étteremben, aki mindenkivel lekezelő, bunkó és ellenszenves, és akihez még azok után is ragaszkodtak, hogy kiderült, mekkora szélhámos.
Egy idő után már mi is csak Anna Delvey-vel tudunk szimpatizálni. Ezzel párhuzamosan pedig nemcsak érdektelen, de idegesítő is lesz a sztoriján dolgozó újságíró, az összes, hozzá köthető röhejes közhellyel együtt. Például azzal, ahogy detektívesdit játszik a gyerekszoba falára szögelt fotókkal és az azokat teljesen feleslegesen összekötő színes madzagokkal, vagy azzal, hogy a magzatvizet is egy sorsdöntő pillanatban engedi ki magából.
Ahogy Anna Delvey esetében, úgy itt sem feltétlenül tudjuk, mi kitaláció és mi igaz, de Julia Garner akcentusán meg arckifekezésén kívül valószínűleg ez menti meg a sorozatot, ami végül pont olyan lett, mint Delvey: nehéz eldönteni, hogy rajongjuk vagy utáljuk.
Hozzászólások (0)
Még nincsenek hozzászólások. Légy te az első!