A dráma mentette meg a Szex és New York folytatását

Huszonhárom évvel az első évad első része, és tizenegy évvel a legutolsó, pokoli film után folytatást kapott a Szex és New York. Az And Just Like That.../És egyszer csak... című sorozatnak úgy ültem neki, hogy akkor most majd megírhatom, hogy miért nem kellett volna ennek elkészülnie, két rész után viszont ott tartok, hogy tovább akarom nézni.

Mert a Szex és New York folytatása végre nem egy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Illetve pont hogy az.

Egészen elképesztő teljesítmény, de sikerült nézhető és élvezhető folytatást készíteni egy olyan sorozatnak, amit annak ellenére tudtak földbe döngölni két vállalhatatlan filmmel, hogy az első hat évad – akkoriban – szórakoztató és jó volt.

Nyilván ezt is telerakták nagyon csillogó high fashionnel, a karakterek zöme továbbra is hiú és néha bosszantó, és persze mindenki csodálatosan néz ki. De vannak változások is, mert időközben felnőtt mindenki gyereke, mindenki megőszült és megöregedett, és 2021-re azt is mindenki megtanulta, mi az a politikai korrektség.

Az 1998-ban indult sorozat első egy-két évada mai szemmel már látványosan erőltetett és színpadias, sőt, a sorozatnak később is megvoltak a maga hibái, de összességében szerethető és élvezhető volt. Még azt is megkockáztatom, hogy a kétezres évek elején ez egy kifejezetten eredeti és felvilágosult sorozat volt, amiből aztán sajnos totálisan haszontalan hülyét csinált később a két későbbi mozifilm a céltalan, magassarkúban botladozásával.

Emiatt volt félő, hogy a mostani folytatás csak egy pokoli nosztalgiabuli lesz egy halom Valentino-ruha és Manolo Blahnik-magassarkú közt. Ezt a félelmemet igazolta az első húsz perc is, amikor a főszereplők párbeszédeiben minden régi dologra erőltetetten emlékeztettek minket, és hasonlóan erőltetetten nyomták az arcunkba, hogy bizony Carrie Bradshaw-nak már Instagramja és podcastja is van, mert 2021. (Mondjuk utóbbiban, mármint az évszámban nem vagyok teljesen biztos, mert bár többször is szó esik a koronavírusról és a világjárványról, arról úgy beszélnek, mint ami már réges régen véget ért.)

Akit kicsit is érdekel a téma, az már nyilván tudja, hogy a négy eredeti főszereplő közül csak három tért most vissza: Sarah Jessica Parker (Carrie Bradshaw), Cynthia Nixon (Miranda Hobbes) és Kristin Davis (Charlotte York). Samantha, vagyis Kim Cattrall már rég jelezte, hogy nem hajlandó újra forgatni – hivatalosan nem megerősített, bulvárlapos hírek szerint azért, mert nincsenek túl jóban Sarah Jessica Parkerrel. Ettől függetlenül Samantha neve többször is felmerül az első két részben, minimálisan erőltetetten megoldva: a sztori szerint Carrie és Samantha összevesztek, utóbbi pedig emiatt inkább Londonba költözött, és azóta nem beszélnek.

Szerepel benne viszont minden más, korábban megismert karakter: Stanford – akit a nemrég elhunyt Willie Garson alakított –, Anthony, Steve, vagyis Miranda férje, és Charlotte férje, Harry, sőt még a gyerekeik is, akik ijesztően nagy és magas tinédzserek lettek. De feltűnik még a sorozatban Carrie régi ordibáló barátnője, Susan Sharon, illetve Bitsy Von Muffling is. Illetve természetesen a Chris Noth által alakított Big.

Kicsit néha úgy tűnhet, hogy túltolják benne az aktualizálást, például azzal, hogy a korábban nagyvállalatoknál ügyvédkedő Miranda épp továbbképzi magát emberi jogi ügyvéddé, mert mélyen érintette, amikor bejelentették a muszlimok beutazási tilalmát, vagy hogy látványosan próbál nagyon PC lenni az afrofonatot viselő, fekete professzorával, ami végül nyomorult helyzeteket szül.

Hasonlóan erőltetettnek tűnhet a rengeteg utalás is arra, hogy Charlotte kisebbik lánya transz vagy queer, de legalábbis látványosan nem akar lányos ruhákat felvenni, ezt pedig nem tudja kezelni az anyja. Ezzel tök jól rávilágítottak az eredeti sorozat hibáira – amik persze inkább csak mai szemmel számítanak hibának –, megmutatták, hogy mennyire más volt a világ húsz évvel ezelőtt, és mennyire kényelmetlenül érzik magukat a szereplők ezekben az új helyzetekben, amikre kizárólag rosszul tudnak reagálni, mert egy másik korból jöttek, idősek, és nehezen alkalmazkodnak.

Vannak persze ebben is enyhe visítások meg divatolások, de rengeteg őszinte, sőt emberi, teljes mértékben hihető pillanat is, például amikor Carrie a podcastja épp aktuális témája, az önkielégítés miatt megkéri férjét, vagyis Biget, hogy maszturbáljon előtte. Hasonlóan emberi vonal az is, hogy a jelek szerint úgy tűnik, Mirandának alkoholproblémái vannak, férje, Steve meg már félig süket.

Ami viszont a legőszintébb, legemberibb és legváratlanabb, az az első rész vége, a legutolsó mondat – amiről végül az új sorozat a címét kapta – és amivel a sorozat írója, Michael Patrick King megmentette nemcsak ezt a folytatást, de az eredeti hat évadot is. Az És egyszer csak... című sorozat első két része már megnézhető az HBO Go-n, a harmadik rész december 16-án érkezik.