Maga keresi a nyílt vizet, és nem hagyja, hogy kimentsék – 10 önkényesen kiválogatott Omega-dal Kóbor János emlékére

Amikor én még kissrác voltam, és elkezdtem zenét hallgatni úgy, hogy oda is figyeltem rá, akkor az Omega kicsit öreg együttesnek számított már. A hetvenes évek közepén volt ez, fiatalnak akkor éppen a Piramis minősülhetett vele szemben. De azért lehetett szeretni az Omegát is, annak tudatában, hogy ők a legnagyobbak magyarul, olyanok, mint a futballban az Újpesti Dózsa. A régi riválisok nem voltak sehol, az Illésben Szörényi Levente helyett Serfőző Anikó énekelt már – igaz, szépen –, a Locomotiv GT meg túl intellektuálisnak tűnt, és nem volt elég kemény.

Az Omega akkor már a hetedik lemezénél tartott, nemsokára jött a nyolcadik, és azt írták az újságok – bizonyára a Pulzus c. tévéműsorban is bemondták –, hogy Keleten és Nyugaton egyaránt roppant sikeres. Úgyhogy fel lehetett nézni rá lentről, különös tekintettel Kóbor Jánosra, akinek rendkívüli volt a haja a fején, és a hangja is vagány, noha máshogy, mint Révész Sándoré.

Egy szó, mint száz, érdeklődő természetű lévén megismerkedtem apránként a zenekar munkásságával visszamenőleg is behatóbban – a Slágermúzeumban rendszeresen adták a Petróleumlámpát és a Gyöngyhajú lányt, ám én éreztem, hogy ez csupán a fecsegő felszín –, és találtam sok-sok klassz dalt. Még egy darabig követtem a fejleményeket jelenidejűleg is, konkrétan a tizedik lemezig, ennek az volt a címe, hogy X., de a tizenegyedik már nem jött be.

Akkoriban, a nyolcvanas évek elején sokan bonyolódtak new wave-eskedésbe – pl. a Piramis és a V' Moto Rock is az Omegához hasonlóan –, de ez senkinek sem állt jól. Úgyhogy az időutazásom, amit foganatosítok Kóbor János halála alkalmából – vagyis az emlékére –, szűk másfél évtizedet fog felölelni. Egy lemez, egy dal, ahol lehet, ott kikerülve a legátütőbb slágereket. Nem mindenütt lehet, elárulom előre.

Az 1968-as első albumról pont hogy ez volt az egyik legnépszerűbb szám, a Ha én szél lehetnék, az előzmény kislemeznek is ő volt a B-oldala. Kedves kis könnyedkedés, amin a népzenés hatás csavar egy egészségeset.

Sokat hardrockolt az együttes már a Tízezer lépésen is, a Tékozló fiúkból nem nehéz kihallani a Deep Purple-hatást, orgonástul és áriázós háttérvokálostul.

A legszebb Omega-dalok balladák, giccshatáron hol innen, hol túl, mikor hogy sikerült. A vándortematika akkoriban elöntötte a slágerszövegeket, pedig nem is volt egyszerű elmenni messzire. Talán pont emiatt. Az éjszakai országúton lehetett az egyik első ilyen.

Erre a dalra ballagtam. Komolyan. Semmi Gaudeamus igitur, semmi Ballag már a vén diák, hanem: Egy nehéz év után. Jóval előttünk kezdődött ez ott nálunk, és úgy tudom, hogy velünk végződött. Fogalmunk sem volt, hogy Presseréknek üzentek ezzel is Kóborék, mint a Hűtlen barátokkal ugyanezen a lemezen dettó. Meg az sem zavart minket, hogy nem egy, hanem tíz évig jártunk iskolába. Magam felé hajlik a kezem: a könyvemben van erről egy egész fejezet, sőt ott figyel a dal a soundtrackben is.

A kisgyermek elmegy, elege van emberekből, akik hidegek. Az a szándéka, hogy addig megy, amíg lesz egy kis sziget, ahol boldog lesz. Kóbor János nem szól, hogy nincsenek szigetek. Nem könnyű eldönteni, hogy ezt helyesen teszi-e, vagy sem.

A Nem tudom a neved az Omega egyértelműen legjobb hardrockos száma. Minden a helyén van benne. Egyesek nem szeretik a hosszú instrumentális pilinckázást, ami a második felében található, de nekem bejön az is.

1977-ben az Omega úgy érezte, ideje felpattanni a spacerockos hullámra. A közönség nem bánta, ellenkezőleg, ezzel a lemezzel indult az együttes legdiadalmasabb korszaka. Külföldön is: a Time Robber című angol nyelvű verzióból egymilliót adtak el. A dalok kb. felét szerettem, az Éjféli koncertet különösen. Hátul a színfalaknál idősebb úr, fejet csóvál, és tölt még magának. Ő vajon ki lehetett?

A Csillagok útjánról a Léna lett a legnagyobb sláger, ez az a helyzet, amikor nem lehet mást választanom. Nemrég tudtam meg, hogy ez rendszer- és szovjetellenes dal. Azért, mert Léna eltűnt egy hajnalon. Elvitte a KGB szegényt. A trojka sem tudott akkor továbbmenni a friss havon.

Az űrrockkorszak harmadik lemezének, a Gammapolisnak 650 ezer vásárlója volt Magyarországon. Az Ezüstesőben van egy ilyen sor, hogy lángvirágok füstje száll, Bródy János írta a szövegeket suttyomban.

Útkeresés jött ezután megint, hardockos irányba újfent. Életfogytig rock and roll, erre jutottak Kóbor Jánosék. Aki azt énekelte, hogy mit érdemel, aki úszni kezd, és nem kell neki segítség, maga keresi a nyílt vizet, és nem hagyja, hogy kimentsék. Mindez 1981-ben történt. Én utána felnőttem szegről-végről, emellett eltelt negyven év, ripsz-ropsz, készült néhány Omega-lemez még, jobbára az érdeklődésem homlokterén kívül, csináltak sok koncertet, nagyszabásúakat, ilyenek nem lesznek többé. Benkő László és Mihály Tamás után elment Kóbor János is. Ennek a rock and rollnak, lám csak, vége van, szomorú dolgok ezek.

(Címlapkép: Fortepan/Szalay Zoltán – Kóbor János és az Omega együttes a Magyar Rádió 6-os stúdiójában 1971-ben)