„Olyan értékekért küzdünk, amiket Európa természetesnek vesz – Magyarország talán nem, de más országok igen”

• Az Aljakszandr Lukasenka vezette Belaruszban tüntetők megkínzásával és mindenféle civil szervezet feloszlatásával nyomták el a tiltakozást, amire a 2020-as elcsalt választás után az egész világon felfigyeltek.
• Az ellenállás viszont ettől nem szűnt meg, csak átalakult, mondja Hanna Ljubakova belarusz újságíró.
• Hanna Ljubakova korábban dolgozott belarusz tévéknél, a Szabad Európa Rádiónál, írt számos nyugati lapba, jelenleg az Atlantic Council nevű think tank ösztöndíjasa Vilniusban. 140 ezren követik a Twitter-csatornáját, ami a Belarusszal kapcsolatos hírek egyik fontos forrása a külvilág számára.
• Szerinte a belarusz ellenzék számára világos, hogy a harcuk összekapcsolódik az ukránok háborújával, mert minél gyengébb Putyin, annál gyengébb Lukasenka.
• És elmondta azt is: a belarusz állami médiában éppen úgy dicsérik Orbánt a Nyugattal szembeni ellenállásért, mint az orosz propagandában.

Idén februárban, még a háború kitörése előtt egy tallinni médiakonferencián olyan pólót viseltél, ami egy kollégád arcképét ábrázolja. Ki ő, és miért fontos a története?

Kacjarina Andrejeva barátom és kollégám volt a Belsat.tv-nél, ami az egyetlen független belarusz tévécsatorna. Ez is Lengyelországból működik. Kacjarina népszerű, fiatal újságíró, 2020-ban folyamatosan tudósított a tüntetésekről. Volt egy tüntetés, amin arra a tiltakozóra emlékeztek, akit halálra vertek a rendőrök. Kacjarina és operatőr kollégája, Darja Csulcova egy lakásból élőzték az eseményeket, amikor a rendőrök elmentek értük. Azért tartóztatták le őket, mert az igazságot közvetítették.

Akkor még azt gondoltuk, hamar ki fogják engedi őket. Ehelyett 2 év börtön volt az ítélet. Már ez is sokkoló volt számunkra, ez volt az első büntetőügyek egyike újságírók ellen.

A rezsim tulajdonképpen betiltja az újságírást: megvádolja az újságírókat, hogy illegális tüntetéseken vesznek részt.

Az viszont nagyon erős és bátor kiállás volt, ahogy az ítélet kihirdetésekor viselkedtek. Ott voltak egy fémketrecben, az ítélet hallatán pedig mosolyogtak, és a győzelem jelét mutatták.

Kacjarinának idén ősszel kellene szabadulnia. Tavasszal viszont újabb vádat emeltek ellene hazaárulás miatt. Ezért már 15 évet lehet kiszabni. A februári konferencián erről még nem tudtam. Ilyen ma Belaruszban újságírónak lenni: 20-nál is többen vannak börtönben, 500-at állítottak elő.

Te hogyan jöttél el Belaruszból?

Követtem a tüntetéseket az elejétől kezdve, szokatlan, izgalmas és meglepő volt. Olyan volt, mint újra megismerni az országomat, és látni, hogyan változtak az emberek, milyen fontos számukra a demokrácia. Erről tudósítottam, bejártam az egész országot. Kértem hivatalos akkreditációt, mert ha külföldi újságnak dolgozol, vagy szabadúszó vagy, ezt kell tenned, és én akkor a Washington Postnak, az Economistnak és más lapoknak írtam szabadúszóként. Az akkreditációt nem kaptam meg, de 2020 augusztus végéig így is ott maradtam, amíg többé-kevésbé biztonságos volt. Persze már akkor is megfigyeltek, a választás előtt is észrevettem, hogy követnek.

A rezsim nemcsak a tudósítások miatt tekintett veszélyesnek, hanem mert felszólaltam magas szintű eseményeken, az ENSZ-nél és az amerikai kongresszus előtt is, ahol Lukasenkát kritizáltam. A választások után pedig én voltam a kevés angolul író, helyszínen lévő belarusz tudósítók egyike, miközben már az internetet is korlátozták. Eleinte biztonságosnak éreztem a tüntetéseket, de aztán elkezdték begyűjteni azokat, akik túlságosan láthatóak. Ekkor tanácsolták nekem is azt, hogy menjek el, mert túlságosan látható vagyok.

Akkor azt gondoltam, egy-két hétre Kijevbe utazom, ahol egyébként is dolgom volt. Csak nyári ruhákat vittem magammal. Aztán azt a tanácsot kaptam, hogy jobb, ha nem megyek már vissza. Azóta sajnos nem tudtam visszamenni, és a Független Államok Közössége más országaiba sem léphetek be, mert köröznek. A rezsim szerint összeesküvést szőttem a hatalom megdöntése érdekében. Talán a Twitter-posztjaimmal, nem tudom.

Egy barátomat nyolc órán hallgatta ki a KGB, rólam is kérdezgették. A hatóságok az anyámat is megkeresték Minszkben, aki nem volt éppen otthon, a szomszédoktól hallotta, hogy elmentek érte. Most vidéken van, bujkál. Az ember rokonait is próbálják megfélemlíteni. Ez a legszomorúbb része: ha a rezsim ellenségnek tekint, annak nemcsak rád, a családodra nézve is lesznek következményei.

A belarusz tüntetésekkel 2020 augusztusa után egy ideig még foglalkozott a nemzetközi média, aztán lassan kikerültek a hírekből. Mi történt a tiltakozással azóta?

Hónapokon át minden vasárnap tüntettek az emberek az egész országban. A rezsim aztán elkezdte kiüríteni az utcákat. A tüntetések miatt nagy volt a nyomás a rendszeren. Lukasenka viszont nem azt választotta, hogy demokratizálja az országot, hanem az elnyomást fokozta. Több tízezer embert tartóztattak le, ma 1200 politikai fogoly van a börtönökben.

Brutális dolgok történtek. Egy ENSZ-jelentés 500 ember megkínzásáról számolt be, de amióta elkészült, még sokkal több ilyen történt, több ezer emberrel. És olyanok is vannak, én is ismerek ilyeneket, akiket gumibottal megerőszakoltak a letartóztatás után. Férfiakat és nőket is.

Miután pedig kiürítették az utcákat, elkezdték megsemmisíteni a civil társadalmat. Több tucat szervezetet feloszlattak, még madárfigyelő csoportokat is szélsőségesnek minősítettek, de feministákat és környezetvédelmi szervezeteket is.

Azt akarták, hogy az embereknek ne legyen lehetőségük szervezett körülmények között találkozni és megosztani egymással a gondolataikat, ha ezek a gondolatok negatívak lehetnek a rezsimmel kapcsolatban.

Ugyanez volt a helyzet a médiával, bezártak szervezeteket, elüldöztek újságokat, gyakorlatilag törvényen kívül helyezték az újságírást. Az utcai erőszakból így lett intézményes elnyomás, ami persze mindig jelen volt, de most már az egészen minimális szintű civil tevékenységeket is tiltják.

Ezzel tényleg vége is lett a tiltakozásnak?

Aki ma az utcán tüntet, szinte biztosan börtönbe kerül, és nemcsak fogságba néhány hétre, hanem büntetőügyben emelnek ellene vádat. Az emberek így azt látják, nincs értelme kimenni az utcára. Így most földalatti tiltakozás zajlik. Ez nem olyan látványos, ezért nem számol be róla a nemzetközi média, de nagyon fontos. Sokan azt hiszik, nem történik semmi, pedig belül forr a helyzet, semminek sincs vége. Az emberek jeleket hagynak az utcákon, flashmobokra jönnek össze, hogy megmaradjon az érzés, a többség velük van. Hasonló módszerek ezek, mint amiket Szerbiában alkalmaztak, amikor Milosevics ellen tüntettek, és az ököl jelét hagyták az utcán.

Ami pedig még fontos: az emberek megosztják az információikat az orosz csapatok mozgásáról. Sokan követik ezt, és információkat küldtek bloggereknek, újságíróknak arról, hogy honnan lőttek ki rakétákat. Több ezer képet kaptunk nap mint nap.

És vannak partizánok, akik szabotázsakciókat hajtanak végre a vonathálózat ellen, hogy lassítsák az orosz csapatok mozgását. A rezsim is elismeri, hogy a háború kezdete óta legalább nyolcvan szabotázsakció történt. Három embert le is lőttek emiatt. Akik szabotázsakciókat terveznek, terroristának minősülnek, májusban pedig Lukasenka új törvényt jelentett be: egy ilyen akciónak nemcsak a végrehajtása, már a tervezése is halálbüntetést jelent.

Vannak cyberpartizánok is, akik kormányzati és egyéb oldalakat hackelnek meg. A háború elején a vasút oldalát is meghackelték, amivel az egész rendszert lelassították. Senki nem sérült meg, viszont ezzel az orosz csapatok mozgását, így pedig a Kijev elleni támadást is lelassították, az ukránok pedig jobban tudtak védekezni.

Február 27-e, az alkotmánymódosításért tartott kamunépszavazás napja volt az első alkalom hosszú ideje, amikor emberek nagyobb számban tüntetni tudtak. A szavazóhelyiségekbe el lehetett menni, és ott sokan skandálták, hogy nem akarnak háborút. 70 ezren tiltakoztak akkor az egész országban. A Lukasenka elleni tüntetések egyértelműen összekapcsolódtak a háborúellenes mozgalommal.

Szóval nincs sok lehetőség tiltakozni, de az emberek megtalálják a módját.

Szvjatlana Cihanouszkaja ellenzéki vezető nemrég úgy fogalmazott, „most Ukrajnáért kell harcolnunk, hogy később Belaruszért harcolhassunk, szabad Ukrajna nélkül nem lehet szabad Belarusz”. Miért kapcsolódik össze ennyire egyértelműen a két ügy a belarusz ellenzék számára?

Több oka van. A legfontosabb: minél gyengébb Putyin, annál gyengébb Lukasenka. Lukasenka egy olyan széken ül, aminek három lába van: az egyik az elnyomás, a másik a pénz, ami a nyersanyagok eladásából jön be, a harmadik Putyin. Ha bármelyik láb kiesik, megbukhat, de legalábbis meggyengülhet. Sokkal törékenyebb a hatalma, mint amilyennek kívülről látszik.

Fontos, hogy gyengüljön a kötelék közöttük. Amikor együtt vannak, erősebbnek érzik magukat, és úgy érzik, egy csónakban eveznek az egész világgal szemben A Kreml veresége pedig reményt adhat az embereknek Belaruszban. Az ilyen erkölcsi győzelmek fontosak, a belarusz emberek azt érezhetik, hogy akkor mi is nyerhetünk. Mindenki figyeli, mi történik a szomszédban, és amikor nálunk nagy tüntetések voltak, a Kreml aggódott, hogy mi lesz ebből.

Milyen a háború megítélése Belaruszban?

A többség nem akarja, hogy részt vegyünk a háborúban. Persze vannak, akik támogatják az oroszokat, de főleg a propaganda hatására, és nem azért, mert ők is „nácimentesíteni” akarják Ukrajnát. Nálunk nincs meg ez a fajta birodalmi gondolkodás, mi nem akarjuk mások területét elfoglalni. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, az egész lakosság Ukrajnát támogatja, de alapvetően konszenzus van arról, még a hadseregnél is, hogy nem akarnak háborút, még Lukasenka közeli emberei sem. Emiatt nyomás van Lukasenkán, aki nem is számított arra, hogy ilyen erős lesz az ellenérzés, de valószínűleg emiatt nem küldött végül katonákat Ukrajnába.

Közben persze megy a propaganda, amit Oroszországból vesznek át: az ukránok önmagukat bombázzák, az ukránok nácik, a NATO a támadó, satöbbi. Az egyetlen különbség, hogy Lukasenkát béketeremtőnek mutatják be, aki békegalambként támogatja a béketárgyalásokat. Úgy, hogy közben maga is része az agressziónak. Az ENSZ világosan kimondja, hogy az agresszió része az is, ha egy ország engedi, hogy a területéről támadjanak egy másik országot.

És nyilván nem az a helyzet, hogy mindenki VPN-t installál, és független oldalakat olvas, ezért sokakat tényleg csak a rezsim propagandája ér el. Még a családomon is látom, hogyan bizonytalanítja el őket ez. Az emberek alapvetően nem bíznak Lukasenkában, de ha folyamatosan bombázza őket a propaganda, annak van hatása. Remélem, nem változik meg a hozzáállás a háborúval kapcsolatban.

A 2020-as választás óta volt még egy belarusz történet, amire az egész világon felfigyeltek: amikor a földre kényszerítették a Ryanair-gépet, amin Raman Prataszevics blogger-aktivista utazott. Ennek mi volt az értelme? Tényleg ilyen fontos volt Prataszevics a rendszernek, hogy ekkora nemzetközi botrányt is érdemes volt vállalni miatta?

A stratégiai gondolkodás hiányát mutatja, hogy ezt megtették. Nem számoltak a következményekkel, hogy mi lesz, ha ezt csinálják egy utasszállító repülővel. Csak arra gondoltak, hogy üzenetet küldjenek, és megmutassák, megtehetik ezt.

Raman Prataszevics blogger volt, és az egyik legnépszerűbb Telegram-csatorna vezetője. A csatorna pedig olyan meghatározó volt a forradalom idején, hogy mindenki olvasta, elsődleges információforrás volt, a rezsim ezért őket okolta a tüntetések szervezésével. De nem ők szervezték a tüntetéseket, az emberek nem azért mentek utcára, mert Raman vagy bárki ezt mondta volna nekik. Azért mentek ki, mert Lukasenka ellen voltak.

A letartóztatása semmit nem oldott meg, a csatornák továbbra is működnek, a tüntetéseket pedig addigra már amúgy is elnyomták, és egyébként sem Raman szervezte ezeket. Amit elért a rezsim: szankciókat vetett ki az EU, és leállt a légi közlekedés az Unió felől, ami komoly csapás az országnak, mert tranzitország vagyunk. A rezsim sok pénzt vesztett ezen.

A történetnek azóta voltak újabb, egészen bizarr fordulatai: Prataszevics Lukasenka-párti videókban tűnt fel, legutóbb pedig már arról jelent meg hír, hogy feleségül vett egy nőt, miközben a volt barátnője, aki vele volt a gépen, börtönbe megy. Erről mit lehet tudni?

Raman túsz. Nem gondolom relevánsnak a nyilatkozatokat, és nem hiszem, hogy azért mondja ezeket, mert ezt akarja mondani. Ismerem őt, nem hiszem, hogy csettintésre megváltoztatta a nézeteit, és Lukasenka rajongója lett.

Nem akarom megítélni, mert nem tudom, mi lenne, ha én lennék a helyében.

Terrorizmussal vádolják, ami halálbüntetést jelent. Hallgatom az interjúit, és nem hiszem, hogy ő elhiszi azokat a dolgokat, amiket mondania kell. Az élete múlik rajta.

A házasság pedig… Egy posztjában azt írta, hogy két helyen tartózkodhat: otthon a házi őrizetben, és a munkahelyén. Hol találkoztak akkor, hol ismerték meg egymást a nővel? És a nő ott lakik nála, miközben rendőri őrizet alatt állnak? Pontosan hogyan lehetséges házasodni ilyen helyzetben? Az erről szóló hír éppen egy nappal azután jelent meg, hogy a volt barátnőjét, Szofija Szapegát, aki vele volt a gépen, hat év börtönre ítélték. Őt azzal vádolták, hogy részt vett a Telegram-csatorna üzemeltetésében, ami rendőrökről adott ki információkat. Szerintem éppen azért időzítették így a hírt, hogy rontsák Raman megítélését, az emberek elforduljanak tőle és árulónak tartsák. A rezsimnek egy ember tönkretétele semmiség.

Milyen hatással volt ez a sztori az ellenzékiekre, újságírókra és általában azokra, akiket Lukasenka ellenségnek tekint?

Megértettük belőle, hogy nincs határ, semmilyen szabályt nem tartanak be. Ezt folyamatosan észben kell tartanunk, bárhova utazunk. A világ hirtelen sokkal kisebbnek tűnik. Volt ugye egy másik eset is, amikor a tokiói olimpián akarták elrabolni Kriszcina Cimanovszkaja sportolót. Szóval jobban odafigyelünk a biztonságra, az utazások megtervezésére.

De az nagyon fontos, hogy a világ ne felejtse el ezt a sztorit, mert különben más diktátorok is felbátorodnak, hogy ezt csinálják. Lukasenka a polgári repülés legalapvetőbb szabályait sértette meg. Most a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet tényellenőrző missziója foglalkozik ezzel. Egy légiirányító, aki elhagyta az országot, elmondta, hogy egy KGB-ügynök ott volt az irányítótoronyban, és ő kényszerítette őket arra, hogy a földre parancsolják a gépet. Belarusz oldalról mindent meg akartak tenni, hogy ne kerüljön be a jelentésbe a vallomás.

A Twittereden ez szerepel kiemelt posztként: „A Nyugat a következőket nem érti Ukrajnával és Belarusszal kapcsolatban: nem orosz érdekszféra vagyunk, hanem van saját identitásunk. Nem vagyunk áldozatok, hanem bátor harcosok vagyunk. Európához tartozunk. Van bennünk potenciál, és tudunk fejlődni.” Miért érezted fontosnak ezeket kiemelni?

Rengeteg félreértés és sztereotípia van a két ország körül. Még Henry Kissinger is arról beszélt Davosban, hogy Ukrajnának le kellene mondania a területei egy részéről. De miért is kellene ezt tennie Ukrajnának, ami egy szuverén, független ország? Egy ország, ami tiszteletben tartja más országok határait, és közben elvárja azt is, hogy az ő határait tartsák tiszteletben. Ne kezeljük a kisebb országokat kevésbé fontosnak, mint Oroszországot. Ez már nem a hidegháborús éra.

Azt érzem, hogy Belaruszt is így kezelik, és ez aggaszt. Ha a Nyugat úgy fogja érezni, hogy meg kell békíteni Putyint, akkor gondolhatják majd azt is, hadd legyen Belarusz teljesen Putyiné.

Ezért fontos elmagyarázni a világnak, hogy harminc év függetlenség alapvető változást jelent a belarusz nép számára.

A szuverenitás elsődleges nekünk. Nem akarunk Oroszországhoz tartozni, egy szűk kisebbséget leszámítva. Sok embernek fontos a demokrácia, az emberi jogok, a jogállam, a tisztességes választások, erről szóltak a tüntetések. Olyan értékekért küzdünk, amiket Európa természetesnek vesz. Magyarország talán nem, de más országok igen.

És nem akarom azt sem, hogy bárki áldozatnak lásson minket, ahogy az ukránok sem akarják ezt. Mert harcolunk a szabadságért, a szuverenitásért. Az ukránok a békéért, a győzelemért, mi pedig a diktatúra ellen. Belarusz sok mindent nyújtani a világnak, nem jótékonykodást várunk. Tranzitország vagyunk, erős IT-szektorunk van, csak esélyre van szükségünk, hogy fejlődni tudjunk.

Ezeket fontos tisztázni, mert különben nem fognak úgy tekinteni ránk, mint független országra, amelyik dönthet a saját sorsáról. Nem vagyunk Oroszország része, és nem akarom, hogy mások annak tartsanak minket, mert katasztrófa lenne, ha olcsó cserealapnak tekintetének bennünket.

Reális esélye van annak, hogy Oroszország még nagyobb befolyást szerez az ország felett?

Ez folyamatosan zajlik.

A szuverenitás elveszítése nem egy nap alatt történik.

2020 után Lukasenkának még a korábbiaknál is nagyobb szüksége volt Putyinra. Orosz csapatok már most is kedvükre használják az országunk területét, közös kiképzőközpontok is vannak, használják a légterünket. Megosztjuk a hírszerzési információkat, így a nemzetbiztonsági szférában is elveszítettük a szuverenitásunkat. És az információs szférában is elvesztettük, mert az orosz propaganda ural mindent, az állami tévé is ezzel van vele. Így van a geopolitikával is: Lukasenka már állandóan azt figyeli, mit csinál Putyin.

Ebben a helyzetben Putyinnak nem kell megszállnia Belaruszt, mert Lukasenka lojális, és a szankciók miatt gazdaságilag is függünk Oroszországtól. Belarusz független, de kontroll alatt áll. A következő lépés az lenne, ha ideküldene embereket adminisztratív pozíciókra – itt nem tartunk.

Magyarország és Orbán Viktor hogyan jelenik meg a belarusz állami médiában?

Az állami hírügynökség a napokban beszámolt arról, hogy a védelmi minisztérium képviselője találkozott a magyar nagykövetség katonai attaséjával. Sok szó egyébként nincs Magyarországról, de amikor igen, jellemzően azt üzenik, hogy Orbán a kemény fickó, aki szembeszáll Európával, és nem engedi, hogy térdre kényszerítsék, nem engedi, hogy megmondják neki, mit csináljon. Hősnek tartják, és dicsérik, ha szembeszáll a szankciókkal. Ő az, aki ellenáll a nyugati rezsimekkel szemben. Nagyjából hasonló volt a helyzet Marine le Pennel. Szóval lényegében ugyanazt mondják, mint az orosz propaganda.

(Megjegyzés: Hanna Ljubakovát személyesen is ismerem, egy időben voltunk a World Press Institute ösztöndíjasai.)