Muraközy Balázs

Az Európa-bajnokság után érthetően mindenki komoly izgatottsággal várta a tornán ezüstérmes Anglia elleni vb-selejtező. Marco Rossi csapata a kontinenstornán megmutatta, hogy a legerősebb válogatottak ellen is versenyképes taktikai érettségével és magas fokú szervezettségével. Így szinte mindenki reménykedett az újabb bravúrban.

A magyar válogatott egy félidőn át hozta is a már-már megszokott, stabil védekezésre építő alapjátékát, ám ahogy egyre bátrabban próbáltak játszani a második félidőben, úgy indult be az angol gőzhenger. Végül ez lett a Rossi-éra talán leggyengébb 45 perce, négy bekapott góllal.

A nem egészen két hónapja befejeződő Európa-bajnoksághoz képest a két edző sem az alapfelfogáson, sem a megszokott kezdőcsapaton – a kényszerű módosításokon kívül – nem nagyon változtatott. Rossinak a legkomolyabb fejtörést Nagy Ádám eltiltása jelentette: a Bristolból Pisába szerződő középpályás erényei szinte egyedülállóvá teszik a a jelenleg magyar felhozatalban, ugyanis ő amellett, hogy lelesett labdáival a védekezésből is jócskán kiveszi a részét, nyomás alatt is képes higgadtan megjátszani a labdát elsősorban a Szalai-Sallai párost keresve, így remekül indítja a magyar kontrákat.

Az ő hiányában az olasz mester az ebben gyengébb, inkább sokat dolgozó Schäfer-Kleinheisler kettőshöz nyúlt a pálya centrumában, akik mellé Szoboszlai segített be, így váltva a 3-5-2 és 3-4-3 között. Rajta kívül Botka Endre pótlását kellett megoldani, az ő helyén a nyáron Oroszországba szerződött Kecskés Ákos kapott szerepet a védelemben. Southgate nem változtatott az Eb-n többnyire jól működő kezdőjén, egyedül a fiatal Saka került ki, és a tornán inkább szupercsereként funkcionáló, azóta angol rekordért a Manchester Citybe igazoló Grealish kezdett a balszélen, és a döntőre elővett 3-4-3-mat is dobta, ehelyett ismét egy négyvédős rendszerre szavazott.

Az angoloknak éppen a balszárnya volt a dominánsabb. A válogatottban kezdőként szereplő Bolla Bendegúznak minden igyekezete ellenére nem is feltétlen volt jó meccse: az idén a Grasshoppershez került szárnyvédő a nehéz körülmények között végül négy faulttal és egy sárga lappal zárt, hogy aztán Rossi le is kapja a második félidő derekán. A sokszor aszimetrikusan, Shaw-t magasra tolva, Walkert pedig szinte harmadik középhátvédnek visszahúzba építkező angoloknak az első félidőben éppen ilyen mögé kerülések után voltak csak lehetőségeik, még ha ezek többnyire alacsony minőségű átlövések is voltak – a komoly labdabirtoklási fölényükből így csupán négy lövést tudtak kisajtolni, amik közül egyik sem talált kaput.

A mérkőzés után Rossi is kiemelte: az első félidőben a csapat szokottan jól védekezett, és a tizenhatoson belül alig engedett levegőt az angol támadóknak; ráadásul néha letámadni is kimerészkedett a csapat az ellenfél térfelére, kilépve az egyébként félpályán meghúzott blokkból.

Emellett azonban Nagy hiányában a magyar csapat csak nagyon elszórtan tudott veszélyes kontrákat vezetni az agresszíven presszingelő, és az átmenetek levédekezésében – sokszor szándékoltan defenzív labdabirtoklásai, illetve a labda mögé pakolt játékosok száma miatt – egyébként is kiemelkedő angolok ellen, így az első játékrészt mindössze egyetlen lövéssel (Szoboszlai szabadrúgása) zárta, amit épp egy magasan megszerzett labda előzött meg.

A már említett módon Walker – néha Rice, vagy Phillips is betöltötte ezt a szerepkört – visszahúzásával 3-2-5/3-1-6-ban építkező angolok most sem igazán engedtek veszélyes kontrákat, hasonlóan az Eb-hez, vagy éppen az előző két vb-selejtezőhöz, ahol összesen engedtek 0,13 xG-t (várható gólt) a szintén kontrákra építő albán és izlandi válogatott ellen; ráadásul a letámadásukat is képtelen volt átjátszani a magyar csapat, így maradtak a sokszor céltalannak tűnő felívelések Szalaiék irányába.

Az angol presszingre így többnyire nem volt válasza a magyar csapatnak, ráadásul a felívelt labdák után sem nagyon sikerült összegyűjteni a lecsorgókat. Talán épp emiatt Willi Orbán egyre többször próbált fellépni a középpályára, segítve a labdakihozatalokat.

A második játékrészre éppen ez lett a magyar csapat veszte: a felállt fal ellen tanácstalan angolok az egyre bátrabban játszó magyar válogatott ellen értékes kontra lehetőségekhez jutottak, amiket aztán kíméletlenül ki is használtak. Beszédes, hogy ahogy a második félidőre lett többet a csapatnál a labda (30% helyett nagyjából 40%-ban) úgy engedett is a csapat jóval több lövést (az első félidei 4 helyett 8-at).

Ezt emelte ki Marco Rossi is a meccs után: ahogy próbált egyre többet focizni és labdát tartani a csapat, úgy nyíltunk ki hátul, főleg labdavesztéseket követően – gyakorlatilag ilyen szituációból jött az első két gól, illetve a harmadikat megelőző szöglet is.

Az eredmény így végül csúnya lett, a második félidőt nézve azonban teljesen megérdemelt. Az első kapott gólig a csapat a szokásos arcát mutatta, de aztán úgy szaladt bele a késbe, mint talán a 2016-os Eb-nyolcaddöntő óta (Magyarország – Belgium 0-4) egyszer sem. Nagy Ádám hiányában a csapatnak más eszközökhöz kellett nyúlnia és kockáztatnia a remekül funkcionáló angol presszing ellen, ám ezek nem váltak be, ráadásul az eladott labdákat kíméletlenül megbüntette kontrázva az angol válogatott.

1976 után újra tizenegyesdráma, kiváló hangulat, lüktető iram, látványosan megforduló meccs, érdekes változtatások mindkét szövetségi kapitánytól, kiemelkedő egyéni teljesítmények, mennybemenetel és pokoljárás – az idei remek Eb lezárást is olyat kapott, mint amilyen az egész torna volt. A kontinensviadal döntőinek leggyorsabb góljával vezetést szerző angolok végül kapott akciógól nélkül a németek után a másik mumusukon, az olaszokon nem tudtak átlépni. Az olaszok jelentős mértékben Southgate konzervatív felfogása miatt egyre inkább magukhoz ragadták az irányítást, és végül megérdemelten szerezték meg tizenegyesekkel történetük második Eb-címét. Mivel lepte meg kezdetben az olaszokat az angol válogatott, hol fordult meg a meccs, és miért nem volt bátrabb Southgate? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben az elemzésben.

A kezdeti angol fölény

Az angol szövetségi kapitány lett az, aki jócskán belenyúlt a csapata alapjátékába. Southgate az előzetes várakozásokkal szemben visszatért a németek elleni meccsen használt 3 védős felállásra, Saka került ki a csapatból, Trippier került be.

Pragmatikus gondolkodásmód, és látszik rajta például a spanyol-olasz tapasztalata: elsősorban a cél az volt, hogy a 3 támadónak köszönhetően 1v1-ben tudják abajgatni a 3-2-5-ben építkező olasz labdakihozatalokban a középhátvédeket, miközben elkerülik azt, amit a spanyolok nem tudtak – hogy Emersonnal szabad emberként kiforogva a presszingből enyhüljön a nyomás.

Éppen ezért került be Kieran Trippier arra az oldalra, hogy a hasonló megindulásokat egyből fel tudja venni.

Ennek köszönhetően Southgate csapata képes volt a meccs elején

• hosszú labdákra kényszeríteni az erősen meglepett ellenfelet,
• illetve labdaszerzések után is megvoltak jócskán a felállás előnyei, amit mutatott a korai gól is.

A meccs elején a sokszor koordinálatlan olasz letámadást egy oldalra rántva

szinte folyamatosan felszabadították Trippiert a gyenge oldalon, aki így folyamatosan üresen kapott labdát, mivel az olasz védősorban 5v4-ben voltak az angol támadók, és a visszalépő, szinte hamis kilences – amivel ugye már a spanyolok ellen is meggyűlt Manciniék baja - Kane vagy a két, lábbal remek belső védő így zavartalanul tudtak forgatni felé.

A játékelem megkoronázása természetesen az egyik szárnyvédőtől a másik felé átívelt assziszt volt a 2. percben, Shaw gólja előtt.

Szenvedő olaszok

Azonban ezt követően itt most nem nyomták addig az angolok ezt a pontot, amíg eldőlne a meccs, hiába volt az az ember érzése hogy ez is egy lehetséges szcenárió – az egész első félidőben nem is volt több lövésük a gólon kívül, ehelyett 5-3-2-be visszahúzódva próbálták állni az egyre erősödő olasz rohamokat, miután a letámadásukon jóval könnyebben tudtak átmenni az olaszok, mint tették azt az elődöntőben.

Emellett azonban ha az ellenfél térfelére jutottak az olaszok, ott már alig-alig találtak fogást a fegyelmezetten védekező angolokon, így pl. az első félidőt csupán 6, alacsony minőségű lövéssel zárták, amik közül Chiesa átlövése volt a legveszélyesebb; és többnyire lassú beadások és kombinációk maradtak, mindenféle sebességváltás nélkül, amit az első félidő passztérképe is jól mutat.

Hamis kilencesek Eb-je, sokadik rész

A meccset végül a – Southgate-tel ellentétben – kimondottan agresszívan cserélő, a csapatába már az 55. percben belenyúló Mancini billentette ki az egyensúlyi pontról, és ezzel tudtak az olaszok veszélyesebbé válni, miközben Anglia egyre vészjóslóbban csúszott hátrébb és hátrébb, egyre kevesebb valós kontralehetőséggel.

Az 54. percben Domenico Berardi váltotta az egyenes kiesési szakaszban nem sokat mutató, a meccset mindössze 25 érintéssel záró Ciro Immobilét, és ezáltal Chiesa átmozoghatott a kedvelt baloldali szélső posztjára jobbról, Insigne lett a hamis kilences és Berardi cselezett befelé jobbról. Így az olaszok egyre inkább ki tudták használni a kimozgatott angol középpályások mögötti területeket

Ennek köszönhetően – az addig is remek - Chiesa is egyre inkább megérkezett a meccsbe, és vele együtt az olasz válogatott is – a Juve klasszisa lecserélésekor végül 4 kialakított lövéssel, 3 próbálkozással, 7/5 sikeres csellel és a legtöbb kapott progresszív passzal zárt, ő volt szinte az összes veszélyes olasz támadás katalizátora.

Emiatt aztán

Southgate-nek is változtatnia kellett, és a Saka-Trippier, majd Henderson-Rice cserékkel érkezett is egy klasszikus 433, amiben Phillips takarított a két nyolcas mögött, akik pedig így Jorginhot és Verrattit vehették fel.

Ezzel a váltással többé-kevésbé visszahozta nagyjából ikszes szintre a meccset Southgate, amit a hosszabbításban még Grealish becserélése kavart meg, akinek a viszonylag szabad szerepköre okozott káoszt az olasz hátsó vonalban.

A meccset végül – ki ne tudná – büntetőkkel az olaszok nyerték, és ha megnézzük a helyzeteik minőségét, aligha elvitatható a növekvő nyomás és a teljesen beszakadó angol támadójáték:

Southgate végül inkább ismét a biztonságra és az 1-0 megőrzésére játszott (lásd a középcsatár Kane érintéseit), és az olaszok változtatásait lassacskán reagálta le, míg a csapat a kezdetben tervezettnek tűnő visszaállásból egyre inkább szorult a kényelmetlen védekezésbe a saját tizenhatoson, egyre kevesebb végigvezetett akcióval.

A tizenegyesrúgók kiválasztása miatt lesz minden bizonnyal inkább kritika tárgya, de ha megnézzük, sokkal megkérdőjelezhetőbb, hogy az agresszívan cserélő Mancinivel szemben ő későn cserélt, sőt: Sanchót és Rashfordot mindössze a büntetőpárbajra cserélte be.

A centikre megtervezett torna így végül egy apró banánhéjon csúszott el, de ez könnyen elkerülhető lett volna egy fokkal bátrabb meccstervvel.

A mai este véget ér az egy hónapos foci őrület: a Wembleyben rendezett Eb-döntőn végre valahára összecsap Anglia és Olaszország, sokak szerint a torna két taktikailag leginkább felkészített, legegységesebb csapata. Az olaszokat már sokan a torna előtt is az egyik titkos esélyesnek tartották a beérő új, tetszetős játékstílusuk okán, míg az angolokat – sok korábbi tornával ellentétben talán most jogosan – nagyon komoly felhajtás övezte, ismerve a tehetségekben dúskáló keretüket.

Hogy a futball tényleg hazatér-e, vagy Mancini arat újabb diadalt egykori sikerei helyszínén – ugye ne felejtsük: edzőként ő hozta el a Manszúr sejk-éra első PL-címét 44 év várakozás utána Manchester Citynek, az emlékezetes Agüeroooo góllal – legkésőbb ma éjfél magasságában megtudjuk, ezért érdemes is most előzetesen megvizsgálni, melyek lehetnek a döntő taktikai kulcspontjai.

Ezt már aligha kell hangsúlyozni senkinek, de a megújult olasz csapat alapvetően az egészen kiváló középpályájára épül. A Verratti-Barella-Jorginho-(Locatelli, Pessina) sor mindegyike a még anno Arrigo Sacchi által lefektetett, Maurizio Viscidi által tökélyre járatott egységes képzési alapvetések mentén fejlődött olyanná, mint amilyen most. Ezek az alapelvek a következők: labdakihozatal, szélesség, vonalak közötti játék és mélységi beindulások – így lehet, hogy

a FIGC-n belül lezajlott kulturális forradalom eredményeképp az olasz DNS már nem feltétlenül a cattenaccio hagyományára épül így pedig az Azzurri is egy jóval modernebb, sokszor magas presszinggel fűszerezett játékot játszik, ami többször megmutatkozott az idei Eb-n is.

Azonban azért egyelőre ennek a felfogásnak a korlátait is láthattuk, főként a kiesési szakaszban:

• az osztrákok ellen hosszabbításban megnyert nyolcaddöntőn Foda csapata egyre inkább mélyen visszazárva, 451/541-es, Laimer szerepköre által lehetővé tett hibrid felállásban képesek voltak lenullázni az olaszok kulcsfontosságú Insigne-Verratti-Spinazzola által fémjelzett jobb oldalát,
• míg a spanyolok kockázatosan az olaszokra ráduplázva szinte lepresszingelte Mancini csapatát a pályáról, még ha azzal területek is nyíltak a letámadásuk mögött.

Ezekből, főleg az előbbiből tanulhat Southgate és brutális méretű háttércsapata is, főleg, hogy a dánok ellen is kulcsszerepet kapó Saka személyében olyan szélsőjük van, aki egyúttal képes szárnyvédőt is játszani köszönhetően taktikai érettségének és munkamoráljának, így remek matchup lehet a Spinazzolát talán minőségileg nem is, de szerepkörben és dinamizmusban pótolni igyekvő Emerson ellen.

Emellett persze nem elképzelhetetlen az sem, hogy ehelyett 3 védőre váltanak át az angolok, így könnyebben felvéve a széleken a sokszor 5 támadóval rohamozó olaszokat.

Persze a spanyol letámadás is lehetne példa, de azért ez jóval messzebb áll az angolok komfortzónájától: Enrique csapata – a például Isak által a csoportban sokszor látványosan összezavart - összeszokatlan védősora miatt szinte rá volt kényszerítve rá, hogy őket a magas presszinggel megtámogassa, és a labdadomináns középpályájukat minél több labdához juttassa.

Ezzel szemben az angol csapat labda elleni játékban sokkal inkább az eseti letámadásokkal él (ezt pl. láthattuk több periódusban is a csoportkörben, vagy a dánok és az ukránok ellen a kiesesés szakaszban), míg a meccsek nagyrészében inkább középmagas blokkba visszahúzódva igyekszik passzsávokat zárni és az ellenfél játékát az oldalvonalak mellé terelni.

A különbség szembeötlő, ha összehasonlítjuk a csapatok letámadásának intenzitását mérő PPDA mutatókat, ebben ugyanis míg a spanyolok magasabb az elsők 8,1-gyel, addig az angol csapat mindössze 18. 18,1-es mutatóval (de a periodikus letámadások hatékonyságát mutatja, hogy a magasan megszerzett labdákban már 7.-ek).

Ez remekül megmutatkozik a fenti táblázatban: míg ha spanyolok egyébként jól megszervezett letámadásán ha átmennek, annak szinte biztosan ziccer a vége, addig az angolok ebben a tekintetben (sem) vállalnak be semmilyen extra kockázatot, így pedig nem is adnak fel magas minőségű helyzeteket. Ebből valószínűleg az is következik, hogy az angolok ezt a meccset sem az agresszív letámadásukkal igyekeznek majd megnyerni.

Ettől függetlenül egy kulcspárharc kiemelhető, mégpedig a csapattársak közötti Mount-Jorginho párbaj.

Mount labdanélküli játékban egészen kiemelkedő: a legalább egy meccsen kezdő angol játékosok közül 1. a támadóharmadbeli nyomásgyakorlásokban, míg összességében is csak 2. Phillips mögött; például a dánok ellen is fontos szerepe volt Höjbjerg semlegesítésében, így nem lenne meglepő, ha Southgate most is rátapasztaná az olaszok mélységi irányítójára – és talán az sem véletlen, hogy a németek ellen, ahol az angolok eddig egyedül engedtek ziccert (mindjárt kettőt is) éppen Goretzka fel- és Havertz/Müller visszalépéseivel a középpályán rendszeresen létszámfölényt tudtak kialakítani, Mount nem játszott. Emellett Phillips – a Leedses szerepkörétől eltérően válogatottban nyolcast játszó – minden bizonnyal éppen Verrattira fog fellépni.

Ami érdekesebb kérdés lehet, hogy a scudettót nyerő Inter egyik legjobbjának, Nicoló
Barellának az őrzését hogyan oldják meg az angolok. Még a gyengébb meccsein – úgy mint a spanyolok elleni – is voltak veszélyes harmadik emberes befutásai a labdabirtoklásban szinte támadóként szereplő játékosnak, így itt a labda elleni játékban kulcsszereplő Ricera itt fontos szerep hárulhat, akinek ennyire egyértelmű embere eddig alig-alig volt a tornán, ehelyett az angol rest defence-ben (az a felállás, amivel labdabirtoklás közben készül az adottcsapat az esetleges kontra ellen) volt fontos szerepe mint egy fajta extra ember, amit remekül mutat hogy a lelesett labdákban vezeti is a kezdők közül a csapatot, 3,33-mal átlagban meccsenként.

Szintén sok múlhat a Walker(/a Southgate által ,,védekező állat”-ként leírt
Trippier)-Insigne párharcon. Insigne sokszor volt elég pazarló a tornán, de így is
kulcsszereplője az olasz támadásépítéseknek, ugyanis befelé húzódva a baloldali félterületbe szinte minden kreatív mutatóban élmezőnyben van a kereten belül, így első kulcspasszokban, büntetőterületen belülre tett átadásokban, ő alakította ki a legjobb minőségű helyzeteket, és a második lövésteremtésben is.

Southgate ,,szerencséjére” Walker védekezésben kifogástalan teljesítményt nyújt a tornán, mint azon is látszik, hogy jobboldalról szinte nem engedtek helyzetet eddig.

Az angolok labdás játékában Kane mellett – akinek a visszalépkedései most is hasznosak lehetnek Olmóhoz hasonlóan a középpályás létszámfölény miatt - Sterling, és az ő kapcsolata Shaw-val megkerülhetetlen, ugyanis az angolok hasonlóan az olaszokhoz meglehetősen féloldalasan építkeznek.

Így érdekes lesz figyelni, Southgate mennyire engedi ismét magasan fellépve játszania a már átkeresztelt ,,Shawberto Carlos”-t ráduplázva az olasz védelem gyenge pontjának tűnő Di Lorenzóra, ezzel viszont azt kockáztatva, hogy Chiesa befussa az ott megnyíló területeket.

Ezutóbbi már csak amiatt is kulcs lehet, mert az élesebb meccsekre egyre többször nyúltak a gyors átmenetekhez az olaszok:

• a The Analyst statisztikái szerint a dánok után másodikak ún. direkt támadásokban, ebből lőtt gólt Chiesa a spanyoloknak, vagy Insigne a belgáknak,
• míg az angolok épp ezek levédésében voltak kiemelkedők, sokszor több embert labda mögé pakolva, mint elé, vagy pedig veszély esetén kihasználva Walker remek sebességét.

Ilyen mini-trade offokon múlhat a meccs: annyira rímelnek sok helyen a két csapat erősségei egymásra, hogy könnyen lehet, az dönti el a meccset, aki előbb – vagy éppen túl korán és kockázatosan - meg meri nyomni az egyik ilyet. Ugyan inkább az angolok azok, akikre ráragadt, hogy hajlandóak alkalmazkodni az ellenfélhez, de a kieséses szakaszban Mancini is megmutatta: ez az olasz csapat tud pragmatikusan, kontrákra berendezkedve is játszani, mint a belgák vagy olaszok ellen, változtatva éppen az adott ellenfél erősségeihez mérten. Így mindenképpen kiegyenlített meccset várhatunk, két remekül felkészített csapattól, ahol kulcs lehet, melyik edző tudja az egyensúlyi pontról kibillenteni a meccset.

Az olasz-spanyol mediterrán derbi mellett az angol-dán sem bírt kis téttel: Anglia sorozatban másodszor került közel története második nagy döntőjéhez az 1966-os – győztes - vb-finálé után, míg a dánok – előzetesen talán kevesek által várt módon – remek focival kerültek karnyújtásnyira második Eb-döntőjükhöz az 1992-es emlékezetes diadal után.

Az angol és úgy egyáltalán a világ szaksajtóját főként az a két kérdés dominálta, hogy az angolok a németek elleni meccshez hasonlóan alkalmazkodnak-e a 3 védővel építkező dánok játékához, illetve ha esetleg hátrányba kerülnek, akkor eredménykényszer alatt lesz-e még egy sebességfokozat a torna menedzselését, és az energiák tartalékolását csúcsra járató háromoroszlánosokban? A szerdai elődöntő végül mindkettőre választ adott, és emellett is szolgált taktikai érdekességekkel. Elemzés.

Alkalmazkodni vagy nem alkalmazkodni?

A fő téma a meccs előtt tehát az volt, hogy Southgate ismét átvált 3-4-3-ra, mint a németek ellen, ahol ennek köszönhetően teljesen lenullázta a két német szárnyvédő (Gosens, Kimmich) által okozott veszélyt? Hiszen a dánoknál a tornán Joakim Maehle nyújt zseniálisat hasonló posztról. Vagy maradnak az angolok a bevált 4 védős szisztémánál, amely könnyed sikert hozott a szintén 3 védővel felálló ukránok ellen.

A megoldás végül köztes lett: Southgate ugyan nem dobta az ukránok elleni felállást, de elvégzett egyetlen személyi változtatást – ami valamelyest reagált a dánok alapjátékára. Jadon Sancho helyén az a Bukayo Saka kapott szerepet, aki

• szintén remekül cselező játékos, aki bárkit képes levenni egy az egyben, mint azt az emberfogó csehek elleni meccs is kiválóan demonstrálta,
• részben amiatt, mert az Arsenalban eleinte sokat használták szárnyvédőként labda nélküli munkában is kimagasló, ami kapóra jött a kitűnő formában játszó Maehle ellen.

Ezzel szemben ha a kezdőn nem is, a csapat alaptaktikáján Hjulmand variált többet. Talán éppen megijedve az angol-cseh meccsen látottaktól, ahol Southgate csapata 45 percen át játszi könnyedséggel alakított ki helyzeteket a magasra tolt, emberorientált cseh presszing mögött, nagyban a kiválóan 1v1-ező – végül 12/7 és 6/4 sikeres párharccal, előbbi Meccs Embere teljesítménnyel záró - Saka-Grealish duónak köszönhetően.

A logika tehát világos volt a döntés mögött: a felállt és jól szervezett középmagas blokk előreláthatóan nagyobb fejtörést okozhat a végtelenül lassú, és biztonsági labdajáratásra építő háromoroszlánosoknak, mintha egy feltolt védelem mögé lövöldözhetik be a labdákat a gyors és jól cselező szélsőiknek.

Hamis kilencesek Európa-bajnoksága

A meccs első periódusát így alapvetően a rendkívül fegyelmezett, 5-4-1-es középmagasan meghúzott védelmi vonallal operáló dánok, és az ezt feltörni igyekvő, agresszívan le- és visszatámadó angolok határozták meg.

A fenti képen látható módon így az angol labdakihozatalokat többnyire egy oldalra tudták terelni, de az is látszik, hogy Kane esetleges visszalépéseivel könnyedén létszámhátrányba kerülhetnek a középpályán a dánok. Így a cél többnyire az volt, hogy a szűk pozíciókból kiinduló szélsők fedezőárnyékukkal lezárják a passzsávokat az építkezési fázisban a 3 védővel játszó angolok két játékosa, Walker és Maguire előtt, ez azonban közel sem volt életbiztosítás.

Mivel a vonalak között folyamatosan létszámfölényben voltak az angolok, így szinte mindig volt szabadon megjátszható ember, és az eddigi tornán a sokszor redundánsnak ható, a Spursben sokat látott Kane-visszalépések is értelmet nyertek, és Olmo hasonló szerepköre után itt is komoly meccsbefolyásoló tényezővé tudtak válni.

Arra, hogy ezek minél kevesebbszer történjenek meg, azért természetesen volt elképzelése a dán csapatnak. A fent is látható szokásosnál mélyebb védekezésből nagyon tiszta, ún. pressing triggerekre (letámadást kiváltó esemény, pl. rossz labdakezelés, hátrapassz) átváltottak a szokásos 3-4-3-as letámadásukba, amivel néhányszor egészen az egész meccsen bizonytalan Pickfordig tudták terelni a játékot.

Erősségből gyengeség

A dánok az Eb eddigi részén alapvetően a gyors, főleg szélső túltöltésekre építő akciókra alapoztak, ahol többnyire egy felpassz – a válogatottban hihetetlenül összetett szerepkört ellátó – Höjbjergtől a szélső támadók felé, lekészítés, majd egy harmadik emberes befutás Delaneytől/valamelyik szárnyvédőtől vagy csatártól volt egy gyakori mintázat.

Ehhez pedig kulcsember volt az Atalantában sok más társa mellett (Gosens, Hateboer, Castagne) kimagasló szárnyvédővé fejlődő Joakim Maehle. A vele szemben felálló Bukayo Saka így többnyire mélyebben helyezkedett letámadáskor, mint a túloldalon Sterling, és amúgy is lelkesen visszazárt a felfutó dánnal.

Emiatt az amúgy erősségnek számító gyors dán labdakihozatalok és kontrák jóval kevésbé tudtak érvényesülni, így sokszor például Stryger Larsennek kellett a szokásosnál mélyebben visszalépnie szinte a középhátvédek vonalába, hogy segítse a labdakihozatalokat.

De Maehle hatástalanítása mellett a döntő csapásokat is az ő oldalán tervezték bevinni az angolok, kihasználva azt, hogy ő elsősorban támadóerényei miatt remek, ráadásul mögötte az a Vestergaard volt, akire például Lukakuval utaztak a belgák is a csoportmeccsük második félidejében.

Ez a probléma felerősödött az – amúgy egész meccsen brillírozó, 16/10 sikeres cselt végrehajtó – Sterling becserélésével, mikor Grealish váltotta Sakát. A sokat vitatott tizenegyes is egy ilyen szituáció után érkezett.

Az összképhez hozzátartozik, hogy a már-már szokásos Hjulmand váltás, mikor a csapat 3-5-2-re áll át a második félidő derekán most teljesen balul sült el, így ugyanis

• a pálya centrumában visszalépegető játékosokat könnyebben tudták felvenni a dán középpályások,
• de a kontrákhoz, vagy hosszabb labdabirtoklási fázisokhoz egyszerűen nem volt elég embere az amúgy is fizikailag megfogyó dánoknak, így maradtak a meccs utolsó 20-25 percére a céltalan fellőtt labdák Poulsen felé, akinek a fejpárbajait követően nem tudta ki felszedni a lecsorgókat, amiben az erejével teljesen elkészülő Damsgaard pl. remek volt.

Így Hjulmand és csapata végül nem tudta eltüntetni ezúttal a két csapat közti különbséget, és a folyamatosan növekvő angol nyomást sem tudták tartani, miközben ők a második félidőtől kezdve semmilyen veszélyt nem tudtak jelenteni Pickford kapujára, így aligha érdemes leragadni a tizenegyes vitathatóságán is.

Az angol meccsterv nem volt látványos, de a dánok gyenge pontjait tisztán felismerte, és addig nyomta őket, amíg az be nem jött. Míg Hjulmand most nem tudott úgy váltani, hogy kibillentse a meccset a holtpontról, saját csapatának előnyt szerezve.

A meccs végét végül stílszerűen, a labdát okosan eldugva zárták le az angolok, esélyt sem adva a cseréit hamar elhasználó, így Jensen sérülése miatt a meccset emberhátrányban befejező dánoknak arra, hogy felérjenek a kapujuk elé.

Sokak szerint az Eb négy, legkiforrottabb játékkal és legkarakteresebb szövetségi kapitánnyal rendelkező csapata jutott be az idei torna elődöntőjébe, és végül mindkét mérkőzés olyan is volt, ami megfelelt a magas elvárásoknak: éles párharcok, remek edzői húzások, kitűnő egyéni teljesítmények. De mi is döntötte el ezt a két, végletekig kiélezett találkozót? Mágnestáblán az Eb elődöntői.

Az olaszok a régi spanyolok?

A spanyol-olasz már-már kötelező kör Európa-bajnokságon: ez a kontinenstornák történetének leggyakoribb összecsapása (7-tel), a 9 évvel ezelőtti tornán például a döntő mellett a csoportban is találkoztak, de 5 éve is Conte csapata küldte haza Iniestáékat.

Kedden a Wembleyben megvolt az újabb felvonás, ami végül tizenegyespárbajba torkolló thriller lett, és végül a talán meggyőzőbb játékot nyújtó spanyolok estek ki, miközben az olaszok a meccs bizonyos periódusaiban ismét régi, defenzív önmagukat idézték. De most akkor nem megújultak teljesen? A spanyolok pedig tényleg ennyire jók, még ha csupán a tornáról lefelé kilógó szlovákokat verték meg rendes játékidőben?

A kronológiailag első elődöntő felvezetésekor szinte minden figyelem a két középpályára összpontosult. Az egész Eb alatt hallgathattuk, hogy az olaszok mennyire megváltoztak, és a játékuk a kiváló középpályásaikra építve tud ilyen hatékonyan működni, és a sokpasszos Tiki-Italia már 32 meccses veretlenségi sorozatig repítette őket – amellyel az Olaszországban levezett mini-futballforradalom eredményeképpen a korábbi mély, hősies védekezésre és kontrákra építő válogatottakhoz képest már sematikusan egészen hasonlítanak 2008 és 2012 között 3 nagy tornát megnyerő spanyol válogatottra, ahol szintén a – Xavi, Iniesta, David Silva és hasonlók által fémjelezett – középpálya adta a csapat gerincét.

Ehhez képest maguk a spanyolok is levezényeltek egy kisebb generációváltást: a katasztrofális bukást hozó 2018-as vébé után Luis Enrique végleg nyugdíjazta a nagy öregeket, és egy megfiatalított csapattal vágott neki a tornának – amely remek támadójátékkal rukkolt elő, és ugyan megtartotta a korábbi magas labdabirtoklást, mégis sokszor direktebb, klasszikus csatár(ok) felé belőtt labdákra épített, általában a rendkívül alulteljesítő Morata-Moreno párost keresve. Lucho így dobta is a helyzeteiket gyatrán kihasználó támadóit, és kisebb meglepetésre egy Olmo-Torres-Oyarzabal támadótrió mellett tette le a voksát, előbbivel igazi hamis kilencesként …

Cesc Fábregas szerepében: Dani Olmo

…pont, mint a két csapat 2012-es találkozásaikor tette Del Bosque, csak akkor Fábregasszal.

Mivel a spanyol középpályások közül ketten is mélyebb szerepkört kaptak (Busquets, Koke), így rájuk magasabban kellett kilépnie Verrattinak és Barellának, így viszont többnyire Jorginho egyedül maradt Pedrire, és a visszalépő Olmora; így utóbbi miatt 4v3-ban tudtak építkezni a spanyolok.

Másrészről viszont így – a torna alatt szinte védjeggyé váló – olasz letámadáson is meglepően könnyedén tudtak átjönni a spanyolok. Mivel Mancini csapata a letámadását többnyire a spanyolok veszélyesebb baloldalára fókuszálta, Chiesát Albára és Barellát Busquetsre egy az egyben rátapasztva, illetve Immobilével a buildupokban remek Laporte-on, így ahogy telt a mérkőzés, egyre többször a másik oldalon, Koke felől keresték az átlós felpasszokat Olmo felé, és olasz labdaszerzés alig-alig volt az ellenfél térfelén.

A kapcsold ki Jorginhót-hadművelet

Emellett azonban labda nélkül is kész tervvel érkeztek a spanyolok.

A spanyol presszing elsősorban az olasz labdakihozatok kulcsembereit, a két hatost (Jorginho, Verratti) és Bonuccit igyekezett kikapcsolni, őket többnyire nagyon szorosan, sokszor embert fogva őrizték.

Eközben a lábbal gyengébb Donnarummát, aki végül 8/20 pontos hosszú indítással, és sok csúnyán elpasszolt labdával zárt, sokszor hagyták kiívelgetni a labdát, míg a passzjátékban szintén kevésbé használható Chiellinit hagyták sokszor felvezetni a labdát. A Spinazzolához képest gyengébb Emerson meghagyása ,,szabad embernek” így kevésbé volt kockázatos. A hatás jól látszódik Jorginho eddigi, és az elődöntős számain, de Verrattinak is hasonló:

Emerson és Chiellini szabadon hagyása így egyfajta kalkulált kockázat volt, azonban mégis adódtak belőle problémák:

• egyrészt mivel a bal félterületben Busquets fogta agresszívan Barellát, Laporte a rendkívül sokat mélységben induló, így a pályát széthúzó Immobilére ügyelt, tehát Garcíának kellett akár mélyen visszalépve követnie a befelé mozgó és visszalépegető Insignét,
• másrészt pedig Emerson dinamizmusa így is sokáig az olaszok leghatásosabb fegyvere volt, ha sikerült időben kiforgatni felé a labdát, és ő tudott játszani egy kényszerítőt az oldalvonal mellett Insignével, vagy az elmozgó Verrattival.

A spanyolok által kalkulált kockázattal az olaszoknak kevésszer tudtak élni: Donnarumma és Chiellini nem tudta elégszer vagy elég ügyesen kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, sokszor nem is jutott el Emersonhoz a labda, és Insigne sem kapta azt meg időben a vonalak között.

Ha a gól ugyan nem is, de a második félidő olasz lehetőségei épp abból adódtak, hogy a Berardi-Immobile cserével Insigne lett a hamis kilences, akinek a visszalépései könnyedén okoztak zavart a spanyoloknál.

Pedri és a visszalépő spanyol csatárok

A második félidőre olasz presszinget már szinte egyáltalán nem láthattunk, ehelyett Mancini csapata egy konzervatívabb, 4-5-1-es mély blokkhoz nyúlt, amiben Immobile feladata szinte kizárólag Busquets semlegesítése volt.

Enrique az új helyzetre Morata – és Moreno – becserélésével reagált, akivel

• egyrészt jobban szedték össze a lecsorgókat, mivel több ,,test” volt a tizenhatoson belül és annak előterében,
• másrészt Olmoval így már ketten lépegettek vissza, sokszor a szélről befelé mozogva, ami új kihívást jelentett.

A pálya közepén jóval könnyebben tudtak üres területeket nyitni az olasz középpályások között.

A hosszabbításban is többnyire az Olmo-Morata páros visszalépéseiben rejlett a legtöbb veszély, ám a spanyol gól nem jött. Így végül még ha taktikailag nyerték is a meccset, Morata tragikus hőssé válásával tizenegyesekkel elvéreztek a meccs második felétől többnyire hamisítatlan olasz stílusban védekező Gli Azzuri ellen.

A spanyolok zártak végül a torna statisztikailag leginkább alulteljesítő csapataként, 3,6-tal kevesebb gólt lőve az ,,elvártnál”.

Az olasz csapatra először a tornán teljesen rá tudta egy ellenfél kényszeríteni az akaratát, így sokszor kibillentve őket a komfortzónájukból. Kérdés, hogy ez Angliának is sikerül-e majd a vasárnapi finálén?

Az angol válogatott remek helyzetben van: a szépen lassan beérő, utánpótlás szinten sikert sikerre halmozó aranygeneráció (Mount, Foden, Saka pl.) pár igazán remek veteránnal (Kane, Maguire, Sterling) kiegészülve igazán nagy esélyesként futhatott ki egy nagy tornára, ahol ráadásul a meccseik nagyját a Wembleyben játsszák.

Az eredmények egyelőre a helyükön vannak, Gareth Southgate Alf Ramsey (1966, 1968) után először egymást követő két tornán legalább elődöntőig vezette a csapatot. Ám a mindig kritikus angol médiában és a közvéleményben így is találhatunk negatív, a csapat kockázatkerülő játékstílusát bíráló hangokat. Adódik a kérdés: miért játszik így ez az angol csapat, és vajon lehet-e úgy nyerni, hogy halálra untatod az ellenfeleid?

Korábbi tornák tapasztalata

Már-már frázissá merevedett az utóbbi években az állítás, hogy nagy világ- és kontinenstornákat elsősorban a játék összes fázisában stabil védekezéssel, és erős egyéni kvalitásokkal lehet nyerni.

Így jutott sikerre a 2016-os portugál, illetve a 2018-as francia csapat is: Fernando Santos és Didier Deschamps egyaránt arra fűzte fel a csapatának az alapjátékát, hogy a meccsek nagy részét kontroll alatt tartsák, miközben végig megvan a kellő egyensúly támadás és védekezés között. Így a portugálok például többnyire 4-1-3-2-es felállásban - ahol egyszerre volt 5 támadó és 5 védő - találták meg a megfelelő balanszot a sokszor ikszes meccsek megnyeréséhez 2016-ban. A vébégyőztes franciáknál Blaise Matuidi szerepköre – illetve Giroud és Griezmann mezőnymunkája, és a visszavontabb szerepkörét fegyelmezettebben ellátó Pogba - volt a kellő kapocs, amivel ellensúlyozni tudták az Mbappé vezette halálos kontrákat.

Ez Southgate stábjának sem kerülte el a figyelmét: egy FA által összerakott brutális méretű, edzőkből, játékosmegfigyelőkből és adatelemzőkből álló analitikai csapat folyamatosan az összes meglévő információ összegyűjtésén és szintetizálásán tevékenykedett. Így Southgate-nek – és Steve Hollandnek – jóval több ideje van törődnie a játékosok fizikális és mentális állapotával, a morál szinten tartásával, miközben igyekeznek kivonni őket a médiától nyomása alól.

Az így összegyűjtött adathalmaz kirajzolja az említett csapatok sikerének titkát: a stabilitás mellett a cél a minél több kapott gól nélküli meccs lett. 2016-ban Rui Patrício mindössze 4 gólt kapott, a 2018-as vébégyőztes Lloris csak hármat. A mostani Eb-n Pickford at angolok kapujában még gólt sem kapott.

Az előzmények

Viszont az, hogy erre fog terelődni a hangsúly a tornán, korántsem volt magától értetődő. Míg a 2018-as vébén még indokolható volt az, hogy a 3 belső védős rendszerből kiindulva az angolok elsősorban a stabil védekezésre, és a pontrúgások okozta veszélyre építenek, mivel Southgate-nek a mostaninál gyengébb emberanyagból kellett dolgoznia.

Azóta viszont beérett, mit beérett, berúgta a felnőtt foci ajtaját egy teljesen új generáció, akik közül Phil Foden már háromszoros (!) angol bajnoknak vallhatja magát Guardiola Cityjében, Mason Mount a BL-győztes Chelsea húzóembere volt, Bukayo Saka a fájdalmasan középszerű Arsenalban világló reménysugár, vagy például a még fiatalabbakat nézve a 2003-as születésű Jude Bellingham ilyen fiatalon játszik végig kezdőként éles európai kupamecccseket Dortmundban.

Ezzel párhuzamosan Southgate is megpróbált elmozdulni egy kezdeményezőbb, pozitívabb játék felé, ami teljesen sikeresnek is nézett ki. A csapat már korszerű 4-3-3-ban játszott látványos támadófocit, aminek eredményeképpen csak úgy szárnyaltak az Eb-selejtezőkön. Meccsarányosan a legtöbb gólt szerezve hasítottak, amíg jött pár védelmi megingás (2-1-es vereség Prágában a csehektől, 3 beszedett gól Koszovó ellen), illetve nem sokra rá a COVID, ami teljesen átalakította a focit.

A pandémia hatása

Ezzel az aranygenerációnak ígérkező korosztály összeérése a látványos focival elnapolódott. Southgate a vírust követő második meccsen Dánia ellen máris a 3 védős rendszerhez nyúlt 2 védekező középpályással, elsősorban azzal a céllal, hogy a csapat minél több, védekező célú labdabirtoklási fázissal fárassza az ellenfeleit.

Az átalakult körülményekhez nem csak ő nyúlt így: a tavalyi összesűrített szezon két, talán legsikeresebb angol csapata, a Guardiola vezette Manchester City és a Tuchel alatt feltámadó Chelsea egyaránt sok hasonló jellegű, pihentető labdabirtoklási fázissal élt a meccsein; és a megfelelő pozíciós struktúra, illetve a kellő számú játékos okán a labda mögött hatékony visszatámadások az ellenfél kontráit is csíráiban fojtják el.

Csoportbeli passzivitás

Ezt remekül illusztrálja főként a skótok elleni csoportmeccs.

A masszív, örök ellenség skótok letámadási struktúrája látszólag könnyedén átjátszható lett volna, ám Southgate csapata még annyi kockázatot sem vállalt föl, hogy magasabbra tolja a védőit – az eredmény egy végtelenül unalmas 0-0, ami után Southgate már-már elégedetten nyilatkozott arról, hogy a cél a továbbjutás és a torna menedzselése, amihez az egy pont bőven elég volt. Kulcs, hogy ezt megértsük a szövetségi kapitány gondolkozásában: egy hasonló tornán a legkisebb dolgokon múlhat a siker, így az alapvető cél, hogy lehetőleg az összes kontrollálható dolgot kontroll alatt is tartsák, ezzel minimalizálva az óhatatlan szerencsefaktort. Akár az ősi rivális elleni spórolás árán is.

De ha a másik két csoportmeccset megnézzük, szintén nem kapunk merőben más képet: mindegyik meccsen voltak erős etapjai az angol csapatnak – pl. a horvátok elleni első 15’ -, de szintén jellemző volt periodikusan a terület átadása és középmagas blokkba rendeződés, vagy a már említett védekező labdabirtoklás, ami a tornán megszokottá vált angol passztérképen is kirajzolódik.

U-alakú lassú járatás, szinte 0 vertikalitás (ebben egy kicsit Maguire segített, aki 3 meccs alatt is a legtöbb labdát juttatta el az ellenfél védőharmadába).

Az eredmény: a torna leglassabban felfejlődő csapata, ahol a belső középpályások szinte semmit nem tesznek hozzá a buildupokhoz; ám egyúttal a torna egyik legnehezebben feltörhető csapata is.

Változékonyság

Másik oldalról viszont, az előre összeállított ,,kiskönyvek” az összes potenciális ellenfélről remek alkalmazkodóképességre adnak lehetőséget Southgate-nek. Az edző(i stáb) így minden meccsre tudott változtatni, finomhangolni a csapat alapjátékát; amire a legékesebb példa a sokak által várt 3 védős rendszerre váltás volt a németek elleni meccsen.

Ezzel a német támadások élét tudták elvenni: a szárnyvédőkre folyamatosan jutott egy-egy ember, így azok nem tudták hasonlóan széthúzni az angol védelmet, mint tették azt a portugállal. Ezzel ugyan a legnagyobb veszélyt elhárították, ám – a már korábban is tapasztalt módon – Southgate a meccsbe nem feltétlenül tudott időben belenyúlni, miközben a Goretzka fel- vagy a Havertz/Müller duó visszalépéseivel ledominált angol középpálya elcsúszásaival Wernernek lehettek volna lehetőségei.

De szintén finom változtatások voltak tetten érhetőek a csoportban is, ahol félve a vb-elődöntőn óriásit játszó Vrsaljkot beadásaitól ráragasztotta az Atlétiben nagyot fejlődő, 1/1-ben egészen jó Trippiert a horvátra; vagy éppen a csehek ellen, akiknek az erősen emberfogásra építő letámadását Saka és Grealish cselezési képességeivel, és Sterling remek beindulásaival zilálták szét az angolok.

Az ukránok kivideózása sem maradhatott el. Itt egyrészről a svédek ellen először bevetett 5-3-2 jobb oldalán találták meg az angolok az üthető pontot, ahonnan Forsberg is remek meccset hozott.

Az ezen az oldalon játszó Jarmolenko gyatra védőmunkáját kihasználva itt sokszor Maguire tudott felpasszokat tenni a folyosóba, míg a remek formában lévő Sterling-Shaw páros két gólt is összehozott hasonló szituációból előkészítőként. Emellett a középmagas angol presszing tökéletesen fojtotta le az ukrán támadásokat, a német meccshez hasonlóan a szélekre terelve Sevcsenko csapatának kihozatalait; sőt, végre a híres angol pontrúgások is előkerültek, 2 gólt is eredményezve.

Hogy a futball hazatér-e, nem tudhatjuk. Az viszont biztos, hogy Southgate személyében végre olyan szövetségi kapitánya van Angliának, aki egyrészt végre valódi vezérként képes saját kudarcain is felülemelkedve az élére állni egy új, a korábbi lebőgéseket nagyrészt csak tévéből követő generációnak. Másrészt pedig tervvel bír a folyamatos, média által hajtott beszuszakolások helyett. Ez ugyan közel sem olyan látványos, mint a dán vagy olasz példa, de logikus, és megvannak a sikeres előzményei – még ha az angolok éppen főleg labdával védekeznek, és nem anélkül.

A torna előtt sokak által igazi sötét lóként lefestett dánok – az egészen szörnyű teljesítményt nyújtó törökökkel szemben – egyelőre tényleg beváltják a hozzájuk fűzött reményeket: még Eriksen sajnálatos eseményével együtt is, sőt, abból plusz motivációt merítve meggyőző teljesítményt nyújtanak az Eb-n, és a kedvezőbbnek kinéző ágon máris a legjobb 8 között vannak, várva a pesti holland-cseh nyolcaddöntő nyertesét. De mi vezetett ahhoz, hogy az előzetesen azért nem a közvetlen élmezőnybe várt északi csapat minden statisztika alapján – az ellenfél és a saját helyzetek minőségét meccsenként összevető xG-különbségük +1,16-tal például a negyedik legjobb, alig elmaradva az olaszoktól - felveszi a versenyt a legjobbakkal, és a mostani csapatot sokan már a 29 éve Eb-t nyerő csapattal emelik egy szintre?

1. Egy identitást adó, tanult szövetségi kapitány

Először is fontos leszögezni, hogy ha nincs a COVID okozta halasztás, akkor nem is a jelenlegi szövetségi kapitány Kasper Hjulmand ülne a dán kispadon. Előde, a norvég Age Hareide szerződése alapvetően éppen a 2020-as Eb-t követően járt volna le – ha nem jön a vírus. Így viszont a dán futballszövetség (DBU) némileg vitatott módon amellett döntött, hogy a korábbi sikeredző kontraktusát hagyják lepörögni, és Hjulmandnak adják csapat irányítását. Az ellentmondásosság könnyen belátható, ha megnézzük a norvég eredményeit: az edző – ha a horvátok elleni 2018-as büntetőkkel kiesést nem számoljuk - 25 meccse tartó tétmeccses veretlenségi sorozattal búcsúzott, és így értelemszerűen az Eb-selejtezők alatt sem talált legyőzőre.

A pragmatikus, sokszor egygólos győzelemre játszó norvéggal szemben pedig éles volt Hjulmand szembeállítása: utóbbit hazájában igazi futballromantikusként tartották számon, olyannyira, hogy még az életrajzi könyvének is ,,Futball álmok” a címe. És ugyan ért el olyan sikereket, mint a Nordsjaelland első bajnoki címének tündérmesébe illő megszerzése 2011/12-ben, de alapvetően kérdések merültek fel arról, hogy megfelelő alkat-e a válogatott vezetésére. Hareide a dán tévében ekképp nyilatkozott a leváltásáról: ,,Számomra a jó foci az, ha meccseket nyersz. Ha ezt nem érted meg, rossz a felfogásod a labdarúgásról”.

Ehhez képest Hjulmand valami többet akar elérni: az egykor filozófiaszakra (!) is járó, politika és a művészetek iránt élénken érdeklődő edzőnek saját bevallása szerint a célja, hogy az eredményes játék mellett példaképeket állítson a nemzete elé, akikkel azonosulni tud az összes szurkoló. Korábbi játékosa, az Athleticnek nyilatkozó Andreas Bjelland például azt mondta róla, hogy elsőre szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy Hjulmand végtelenül humánus hozzáállása, őszinte érdeklődése a játékosok magánélete iránt mennyire lesz szerephű egy vezetőedzőhöz, ám pozitívan csalódott – a kétségkívül látványos és innovatív játéka mellett épp ez az, amivel most kis túlzással nemzeti hőssé vált Dániában, ahogy Eriksen szívleállása után összerántotta a csapatot, és vezette őket a negyeddöntőbe.

Emellett persze szakmailag is remek munkát végez az edzői karrierjét – Roy Hodgson közvetítésével kikerülve - floridai gyerekekkel kezdő edző: állítása szerint a cruyffi iskola elkötelezett híve, így előszeretettel merít Pep Guardiola csapatai játékából, de mielőtt elvállalta a dán válogatott vezetését, különböző tanulmányutakon közelről vizsgálta meg a Klopp féle Liverpool, a német válogatott, vagy éppen Simeone Atlétijének a játékát is.

2. Taktikai rugalmasság

A dánok eddigi 4 meccsét egy valami köti össze igazán, mégpedig az, hogy nemzetközi színtéren ritkán látott alkalmazkodóképességgel az eddigi összes ellenfelükre specifikusan alakítottak a játékukon, így válva a torna taktikailag talán legizgalmasabb csapatává. A sportszakmailag értékelhetetlen finnek elleni meccsen is már talán feledésbe merült, de egy hihetetlen jó első félidőt produkáltak: ott labdabirtoklásban Wass középhátvédek mellé húzódásával, Höjbjerg őrjáratozásával és a maradék 6 támadó folyamatos helycseréjével, kiváltképp a hamis kilences Jonas Wind mellől félterületekbe robbanó szélső támadókkal (Braithwaite, Poulsen) 3-1-6-os felállásban zilálták szét a finn védelmet, hogy végül az ellenfelük egyetlen kapuralövéssel verje őket.

Eriksen kiesésével a belgák ellen jött az első igazi váltás: igazi tízese és a csapat talizmánja hiányában Hjulmand dobta az addigi 433/4231-es felállást, és a csapat sok és remek belsővédőire építve 343 lett a felállás, éppen letükrözve Martínez csapatáét. Hjulmand itt éppen Jürgen Klopp egyik híres mondását fogadta meg, miszerint a visszatámadás a legjobb játékmester. Ez hihetetlen magasra tolt védelmi vonalban és erősen emberezésre építő intenzív presszingben öltött testet.

Ezzel

• egyrészt teljesen a meglepetés erejével érte a belgákat, akik így sorban szórták el a labdákat hátul,
• másrészt pedig teljesen izolálták a belga csapat – Hazard és De Bruyne hiányában – egyértelmű kulcsemberét, az oroszok ellen duplázó Lukakut, aki így például az első 10 percben mindössze 6-szor avatkozott játékba, folyamatosan párharcokat vesztve a dán csapatkapitánnyal, Simon Kjaerrel.

Aztán persze Martínez is belenyúlt a meccsbe, és kihasználva az agresszív dán játékstílust becserélte KDB-t hamis kilencesnek, akinek így a visszalépéseivel létszámfölénybe került a 3 belga középpályás a 2 dánnal szemben; ráadásul Lukakunak – pont mint a brazilok elleni 2018-as vb-negyeddöntőn – rendszerint a jobbszélen izoláltak 1v1-es helyzeteket Vestergaard ellen, amiből az első gól is jött. A City klasszisa végül góllal és gólpasszal megfordította a meccset, de Hjulmand sem tétlenkedett – a brentfordi páros, Jensen és Norgaard becserélésével kiegyenlítette a pálya centrumában a viszonyokat, egyenlíteni már nem sikerült. Az azonban látszott: egy erősebb ellenféllel is fel tudja venni a kesztyűt a dán csapat, és a 90 perc végével több minőségi helyzetet is alakítottak ki, mint ellenfelük (xG: 1,66 – 0,9), de az egyéni kiválóság itt nem feléjük billentette a mérleg nyelvét.

Az oroszok elleni, sorsdöntő csoportmeccsre ismét tartogatott újítást Hjulmand.

Ezzel a változtatással így a ki-kijövő orosz letámadás első vonala mögött tudták remekül csapdázni a hosszú labdákat követő lecsorgókat, és a vonalak között felmerülő plusz opcióval több ideje volt a középhátvédeknek is a labdán; mindezt úgy, hogy labda nélkül ugyanúgy adott volt a 3 belső védő stabilitása az orosz kontrák ellen.

A Wales elleni meccsen volt talán a leglátványosabb Hjulmand hozzáadott értéke. Az első 10 percben a szigetországiak folyamatosan megtalálták a vonalak között a két legjobbjukat, Bale-t és Ramseyt, előbbi két veszélyes lövéssel is próbálkozott.

Mivel a két formációból adódóan a walesi 4231 két hatosát (Morrell és Allen) a dán belső középpályásoknak kellett felvennie, így mögöttük rendre óriási terület nyílt a vonalak között sokat mozgó Bale-Ramsey duónak. Erre reagálva Hjulmand – a 4 év után a poszton először megforduló - Christensent mozgatta be a védők elé, így 433-mas hadrendre módosítva a 343-mat. A Chelsea játékosa egyrészt így tudott takarítani a védőtársak előtt, sokszor egy az egyben felvéve Ramseyt, másrészt a labdakihozatalok is gördülékenyebbé váltak az új szerepkörével.

Ezzel a váltással a dánok teljesen kinyírták a walesiek mind labdás, mind labdanélküli játékát, de itt még nem volt vége.

Rob Page a második félidőre megcserélte Dan Jamest és Bale-t, hogy a két játékos a jobbik lába felé cselezve tudjon beadásokat küldeni a hórihorgas Kieffer Moore felé, ám Hjulmand erre kontrázva 532-be vezényelte vissza a csapatát, amely rendszerből könnyedén kiértek a két szélre, mint a képen Maehle és James esetében. Emellett még apróság volt, hogy a meccs végén Maehle-ét visszatette a jobbszélre, hogy indulhasson a szűk pozíciókat felvevő Bale helyén – talán nem is kérdéses, de hasonló helyzetből gólt is szerzett az Atalanta játékosa.

Dánia tehát ott van a legjobb nyolc között, és talán tornagyőzelemig idén nem mennek, de ha valaki taktikai érdekességeket akar figyelni, mindenképpen az ő meccseiket érdemes bekapcsolni; ráadásul Eriksen esete miatt egy váratlan sikeres szereplés most is hasonlóan hollywoodi sztorivá válhat, mint a strandról beugrós 1992-tes.

A magyar válogatott az 1954-es berni vb-döntő után találkozott ismét tétmeccsen a németekkel, ráadásul reális eséllyel még a továbbjutásra az elmúlt három nagy torna győzteseivel egy csoportban. Ez utóbbi végül nem sikerült; ahogy Hajdú B. István fogalmazott a lefújás pillanatában a csapat hősi halált az Eb halálcsoportjában, de szégyenkezni valója aligha van: szervezettségükkel és taktikai felkészültségükkel ismét felhívták magukra a figyelmet Rossi játékosai, szemben a meglehetősen diszfunkciósan, sokszor saját hibáit kidomborítva játszó, padról hozzáadott értéket kevésbé felmutató Nationalelffel. Elemzés.

Joachim Löw és a 3-4-3

A csúfos kudarcot – címvédőként búcsú már a csoportkörben – jelentő 2018-as világbajnokságot, majd Hollandia és Franciaország ellen nyeretlenül zárt Nemzetek Ligája csoportot követően Löw egy új pályára igyekezett állítani a német nemzeti csapatot. Nagy visszhangot keltve 2019-ben ,,visszavonultatta” korábbi csapatának olyan húzóembereit, mint Jérome Boateng, Thomas Müller vagy éppen Mats Hummels, kísérletezett többféle játékrendszerrel, mint például 4 védős, kontrára építő reaktív játék, vagy a bevallottan Gian Piero Gasperini Atalantája által ihletett, emberfogáson alapuló 3-4-3. A csapat az alapjátékát nem igazán találta meg, és olyan csalódást keltő eredmények születtek, mint a hazai 2-4 Hollandia ellen az Eb-selejtezőn, 3-3 Törökország és Svájc ellen, illetve a leglátványosabb: 0-6 a spanyolok elleni Nemzetek Ligája meccsen.

A csalódások pedig – ezzel beismerve az újjáépítés teljes kudarcát – arra sarkallták Löwöt, hogy a torna utáni távozása miatt az arcvesztéstől már nem félve visszahívja utolsó megmérettetésére Hummelst és Müllert. Egyúttal pedig – főként a spanyolok elleni 0-6 miatt – letegye a garast a plusz egy védőt, és ezáltal több stabilitást jelentő 3 védős rendszer mellett az Eb-re.

Itt ez egyelőre vegyes eredményeket hozott, a franciák ellen többnyire a kontrák elleni brutális sebezhetőség, és a kapu előtti nem elég éles játék csúcsosodott ki.

A portugálok ellen pedig a rendszer előnyei, azaz a szárnyvédők okos használata szélső túltöltésekkel, és a középső támadók okos mozgása (főleg Müller és Havertz) domborodtak ki, az ellenfél kispadján ülő Fernando Santos képtelen volt belenyúlni a meccsbe, és így a németek szinte végig 5 támadóval támadták a 4 portugál bekket, hasonló figurából szerezve mind a négy gólt.

A portugálok elleni győzelmet követően Löw csak kényszerűségből (a sérülést összeszedő Müller helyett müncheni csapattársa, Leroy Sané került be) változtatott a csapaton, míg magyar oldalon Rossi is maradt a Franciaország ellen bravúrt elérő kezdőcsapatnál.

A merőben más meccsképnek elsősorban két oka volt:

• a ,,Raumdeuter”-nek, azaz – tükörfordításban – területvizsgálónak is becézett Müller hiányában Sané sok egyéb dolog mellett az okos helyezkedésben nem tudta pótolni csapattársát, így segítve a forgatásokat és kihasználva a félterületekben megnyíló területet,
• a magyar válogatott védekezésben 5 védős rendszere aligha volt úgy széthúzható, mint a portugálok 4-2-3-1-e, és így természetszerűleg a mi szárnyvédőink rendre fel tudták venni a Kimmich - Gosens párost.

3 védős rendszerek egymás ellen

Szinte már klisé, hogy ha két, 3 védős felállásban játszó együttes találkozik egymással, abból ritkán születik látványos meccs, ugyanis képes a két csapat tökéletesen kioltani egymást – ez utóbbi most is igaz volt a mi részünkről.

Az infogol statisztikája alapján ezen a meccsen engedte a legkisebb minőségű helyzeteket ellenfelének a magyar csapat, ami 2,05-ös xG-t jelent a franciák elleni 2,35-höz, és a portugálok elleni 2,7-hez képest. Ezt egyrészről a fent említett okból tudtuk elérni, másrészt pedig amiatt, ahogy a magyar csapat tovább alkalmazkodott a németekhez.

A németek egyik kedvelt fegyvere így alig tudott érvényesülni, míg a középen óriási munkát végző Szalai-Sallai duó miatt a gyors forgatások sem működtek. Így a meccs nagy részében csak U-alakban tudta a Nationalelf lassan körbejáratni a magyar blokkot, nagy helyzeteket játékból nem nagyon kialakítva; ráadásul a magyar csapat esetileg magas letámadást (gulyáspresszinget!) is alkalmazott a német térfélen.

A labdakihozatalokat segítendő Kroos többször is hátrahúzódott a középhátvédek vonalába, többnyire az általa a Real Madridban is kedvelt bal félterületben. Ám ezzel is inkább csak a fellépő Rüdiger elől vette el a területet, ráadásul így – a második félidőben már Kimmichhel együtt – csak a teljes magyar védekezés előtt, mind a 10 mezőnyjátékossal szembe fordulva kaptak labdát, ahonnan veszélyes átadásokat nem nagyon tudtak a magyar védelem mögé küldeni.

A németek passztérképén is látszik: a második félidőben egyre inkább kockáztatva már feljebb játszó Kroos és Kimmich szinte csak oldalra passzolt, míg az így elszigetelt, többnyire beadásokat váró támadóknak szinte alig van biztos játékkapcsolata.

A második félidőre megpróbált váltani Löw: az addig szárnyvédő Kimmichet bevezényelte kedvenc posztjára, a középpálya közepére, míg a helyére az 1 az 1-ekben remek, kis területen sokszor pocsék döntéseket hozó Sanét küldte ki szárnyvédőnek Fiolával szemben.

A veszélyesebb helyzeteket a – csak sérülése miatt nem betonkezdő – Goretzka hozta meg, aki azzal, hogy remek ütemérzékkel képes második hullámból érkezni, többször is veszélyt jelentett, majd a 84. percben gólt is szerzett.

A még mindig veszélyes magyar kontrák

Bár annyi veszélyes támadást nem tudtunk vezetni, mint a franciák ellen, de a magyar kontrák így is hordoztak veszélyt, többnyire ismét az egy oldalon, gyorsan végigvitt támadásokkal, ami egyrészt alapvetően is inkább a Rossi-csapat alapjátéka a kiszámíthatóbb labdavesztések és könnyebb visszazárások miatt, másrészt pedig a német vissza- és letámadások is jobban működtek az esetek többségében, mint a franciáké. Amikor azonban nem, jelentősen szétcsúszott a német védekezés, köszönhetően a sokszor nem megfelelő középpályás tagozódásuknak (ha pl. Kroos előremerészkedett a baloldali félterületben, Gündogan csak ritkán segített be a helyére és fordítva).

Miután a németek egyik védekező középpályásának sem az az erőssége, hogy hátrafelé nagy területeket játsszanak be, vagy éppen felvegyék átmenetekben a támadókat – Kroos pl. az első magyar gól előtt negligálta látványosan az asszisztot jegyző Sallait -, és a német középhátvédek sem feltétlenül értik meg egymást ilyen helyzetekben, így a kevés lehetőséggel is remekül tudtunk élni.

A bravúr tehát elmaradt, de az volt az ember érzése, hogy van egy csapat, a magyar, ami a felkészítettségének hála jóval többet hoz ki magából, mint ami játékosonként egyenként benne van, míg a túloldalon a német válogatott maximum egyénieskedő játékosok halmaza, amit az edzőjük ezúttal képtelen egy magasabb kollektív szintre emelni. A végső kétségbeesés – a meccs végén 5 támadóval rohamozás – végül eredményt hozott, amennyiben döntetlenre kihozták a meccset, de nem nehéz látni, hogy ez a német csapat komoly hibákkal küzd, amit az angolok elleni nyolcaddöntőig mindenképp orvosolniuk kell.

A magyar csapat pedig csapatként, emelt fővel búcsúzhat.

A portugálok elleni majdnem bravúrhoz képest most már sikerült is befejezni az elkezdett munkát: Magyarország az Eb valószínűleg legnagyobb meglepetését produkálva, 20 percen át vezetve végül döntetlent ért el a regnáló világbajnok ellen. Ez az első pontszerzésünk nagy tornán a világ aktuálisan legjobb csapata ellen a legendás 1966-os, brazilok elleni 3-1-es győzelem óta.

Azóta az erőviszonyok jócskán megváltoztak – akkor még a világ élvonalába tartozó klasszisokkal, mint Mészöly Kálmán vagy Bene Ferenc legalább meg tudtuk közelíteni az ellenfél játékerejét -, így a válogatott most sokkal inkább tudatos és szervezett játékára építve tudta minimalizálni a két csapat össztehetsége között tátongó űrt. Elemzés.

Egy szempontból hasonló mérkőzés várt a csapatra, mint kedden a portugálok ellen: ismét csak egy világklasszisokkal teletűzdelt válogatott érkezett ellenfélnek a Puskásba, amely azonban elsősorban a szövetségi kapitányaik – mindkét esetben egyébként sikert hozó – pragmatizmusa miatt nem feltétlenül azt a szemkápráztató támadójátékot játssza, amit sokan várnának tőlük. Ehelyett a stabilitásra építve akkor érzik magukat a komfortzónájukban, amikor második szándékból, a területet az ellenfeleiknek átadva játszhatnak.

Ennek megfelelően Marco Rossi sem a magyar kezdőcsapaton, sem az alapfelfogáson nem is változtatott. Maradt a szokásos 3-5-2, az egyedüli változás a jobb szárnyvédő posztján érkezett: itt a korábban francia U-válogatott – és egy U19-es Eb-n Antoine Griezmann szobatársa - Loic Nego kapott lehetőséget, minden bizonnyal elsősorban a remek sebessége miatt. Emellett azonban a portugálok ellen is kezdő játékosok kaptak bizalmat. A korán, egy fejre érkezett ütés miatt lecserélt Szalai Ádámot Nikolics Nemanja váltotta meccs közben.

Didier Deschamps nem húzott annyira érthetetlent ellenünk, mint a portugál Fernando Santos a két védekező középpályással, így a megszokott kezdőcsapatát választotta: elől együtt kezdett a félelmetes, viszont még nem teljesen összeálló Mbappé-Griezmann-Benzema trió, mögöttük a mostanra megszokott Pogba-Rabiot-Kanté trió szűrt, a védelem pedig egyetlen változtatást leszámítva (Digne személyében egy klasszikus szélső védő került be Lucas Hernández helyén) szintén megegyezett a németek ellenivel.

De miért tudott most végig meccsben lenni a magyar csapat, rámutatva a francia válogatott néhány hiányosságára, és miben léptünk előre a portugálok elleni meccshez képest?

1. A magyar támadáépítések

Ez volt talán a legszembetűnőbb.

A keddi meccshez képest a magyar csapatnak egyértelmű terve volt most arra, hogy mind labdaszerzést követően a gyors átmenetekben, mind felépített akciók útján hogyan juttassa el a francia térfélre a labdát a sokszor céltalan felívelések helyett. A magyar labdás játék alapja pedig az volt, hogy Marco Rossi egyértelműen kijelölte a francia védelem gyenge pontját, mégpedig Benjamin Pavard-t.

Nagyon korán egyértelművé vált a magyar csapat terve, Sallai és Fiola többször is Pavard mögé tudott kerülni, ami az első 10 percben két veszélyes szabadrúgást, és egy sárga lapot is eredményezett. Ehhez azonban megváltozott szerepkörök is kellettek – Fiola Attila például most jóval szabadabban léphetett fel a támadásépítésekhez, de Schafer is sokat járt ezen az oldalon előre.

Ráadásul a jobboldalon is voltak sémái a csapatnak, itt elsősorban a magasra tolt Nego sebességére, és Kleinheisler megindulásaira épített a csapat.

Ami szintén nagyon eltérő volt a portugál meccshez képest, hogy a csapat képes volt forgatni is a két oldalvonal közt, adott esetben így megbontva a francia védelmet.

Ebben kulcsszerepet kapott Nagy Ádám, akinek jelentősen feljavult a labdás játéka. A hihetetlen védekezőmunka (10 összeszedett labda, 3 lefülelt passz, 1 szerelés) mellé a támadásépítésben is nagyon fontos feladata volt; amit remekül mutat, hogy míg az első meccsen passzal vagy labdavezetéssel mindössze 82 métert juttatta előrébb a labdát, addig a franciák ellen ez a szám 430 (!) méter volt.

Ez a játékelem (szélső túltöltések, gyors forgatás a túloldalra) – nyilván jóval kevésbé gördülékenyen és ritkábban - kísértetiesen hajazott az olasz Atalanta játékára, pláne tudva, hogy Rossi előszeretettel merít ötleteket hazája focijából.

2. A rossz francia presszing

Ez némileg összefügg az előző ponttal, és az is egyértelmű, hogy a franciáknak nem ez a komfortzónája. Ez a németek elleni első meccsükön is látszott a letámadások intenzitását mérő PPDA-mutatón, ami alapján a franciák alulmúlták az egész meccsen szinte labdához sem érő svédeket is; de az sem segített, hogy Mbappé és Benzema személyében övék a kontinens két, talán legrosszabbul letámadó csatára, előbbi a legalsó 1, utóbbi a legalsó 7 százalékban helyezkedik el nyomásgyakorlásokat tekintve.

A franciák alapvetően 4-3-3-mas hadrendben támadtak le, így lefedve a három magyar belső védőt, megpróbálva hosszú labdákra kényszeríteni őket. Ám éppen ezért Nagy Ádám sokszor a jobbhátvéd posztján vette fel a labdát létszámfölényt teremtve, míg Botka kimozgott a szélre, ami miatt pedig Nego léphetett fel egészen Digne magasságába.

Ennek köszönhetően a labdabirtoklás első fázisában szét tudta húzni a francia letámadás arcvonalát a magyar csapat, és így több akciót is vezethettek, főleg az oldalvonal mentén. Ezzel ráadásul a védők szerepe is némileg borult a franciáknál, főleg a jobb oldalon Sallai aktivitása miatt. A feltolt Fiolára ugyanis így Pavardnak kellett kiváltania, míg a mögötte lévő területbe Sallai (vagy Schafer) tudott beindulni. Őket többnyire csak fault árán tudtak megállítani a francia védők.

Sallaival szemben így messze a legtöbbször, hétszer szabálytalankodtak a meccsen.

A francia letámadáson a Dembele-Rabiot cserével érkező 4-4-2-es szerkezetváltás sem segített, ilyenkor ugyanis sokszor kilométernyi területek nyíltak meg a támadók mögött.

3. A stabil magyar védekezés

Ez aligha volt újdonság, ám így is lenyűgöző volt, hogy a magyar csapatvédekezés mennyire remekül működött: Rossi 3-5-2-je szinte végig tökéletesen letolódva, rendszerszintű lyukak nélkül hozta le a mérkőzést.

Az emberorientált védekezést ugyan néha meg tudták bontani a franciák, ha például Kimpembe fellépésével egy kis szabad területet tudtak kreálni Mbappénak, de begyakorolt sémáik alig-alig voltak.

Szalai sérülését követően aztán Nikoliccsal ez egy fokkal kevésbé volt zökkenőmentes, így – főleg a jobb oldalon – a Griezmann-Pogba duó többször is kereste az átlósan, a védők vakoldalán beinduló Mbappét, akinek az átvétele nem mindig sikerült, mint például Benzema helyzeténél.

Deschamps aztán Dembélé becserélésével megpróbálkozott egy 4-4-2/4-2-4-es felállással széthúzni a magyar védelem arcvonalát; ami ugyan a kontrák ellen sebezhetőbbé, viszont jóval veszélyesebbé is tette a francia csapatot, mint azt a barcelonai kapufája is mutatta.

Emellett a Rossi-csapat ún. presszing-csapdákat is állított: ezeknek elsősorban Kanté volt az ,,áldozata”, akit hagytak szabadon labdát vezetni, hogy aztán az ő megürült helyén mehessen a kontra.

Összességében a magyar csapat teljesen megérdemelten szerzett pontot az Eb halálcsoportjában, amihez Marco Rossi remek, a francia csapat gyengeségeire szabott, taktikával, a játékosok pedig számtalan kitűnő teljesítménnyel, és természetesen hatalmas szívvel járultak hozzá.

Az osztrák csapattal szemben az utóbbi években mindig nagy volt a várakozás, elég, ha visszaemlékezünk az 5 évvel ezelőtti, éppen az ellenünk vívott Eb-nyitómeccs felvezetésére. (Amit aztán el is veszítettek.)

Olyan szinten tömve vannak Bundesliga kezdőjátékosokkal, amiről sok hasonló méretű ország – így mi is - csak álmodhat; és van egy igazi, lassan egy évtizede világklasszis szinten teljesítő, hihetetlenül univerzális játékosuk David Alaba személyében.

A torna első két meccsén épp ez az univerzalitás okozott fejtörőt a szövetségi kapitány Franco Fodának: ugyan az észak-macedónok ellen megszerezte a válogatott története legelső Eb-győzelmét, viszonylag sokáig úgy tűnt, leikszelnek a kizárólag a Nemzetek Ligája (és annak D divíziója) miatt kvalifikáló csapattal; míg a hollandok végtelenül simán verték meg őket Amszterdamban.

Alaba eközben sodródik a szerepek közt, és az az ember érzése, hogy így nem fog fény derülni az osztrák csapat valódi potenciáljára.

A 2018-ban a korábbi sikeredző, az Eb-re a csapatot először kivezető Marcel Koller helyett kinevezett német szakvezető egyébként sem örvend olyan népszerűségnek Ausztriában, mint elődje: a korábban a Sturm Graz élén komoly sikereket arató (bajnoki cím, kupagyőzelem) Fodát sokszor az a vád éri, hogy a túlzott pragmatizmusa aláássa a válogatott esélyeit, és a sokszor túlzottan védekező játék sem imponál a szurkolóknak.

Pedig az osztrákoknál kis túlzással a Hugo Meisl vezette, 1931 és 1932 között 14 meccsen veretlen, olyan tragikus sorsú klasszisokat, mint Matthias Sindelar a csapatban tudó, a Duna-menti iskolára építő Wundermannschaft óta mintha először alakult volna ki egy fajta sajátos – természetesen nem annyira innovatív - identitása a csapatnak.

Az akkori rövidpasszos, sok elmozgásra építő játékstílushoz képest most más számít kuriózumnak az osztrákoknál: mivel valamelyik Red Bull-csapatnál vagy Ralf Rangnick valamely egykori tanítványa alatt a csapat szinte minden tagja megfordult (nehéz is lenne felsorolni, de csak az alapemberek közül Ilsanker, Hinteregger, Lainer, Dragovic, Baumgartlinger, Sabitzer és Laimer is mind ilyennek számít), így a csapat nemzetközi szinten hihetetlenül agresszívan támad le; ami az energiaitallal átitatott osztrák foci sajátja lett klubszinten is, elég csak ha Salzburg mellett sikeres klubjaikat nézzük az EL-ben (AC Wolfsberger, vagy a LASK Linz).

Ehhez képest viszont annyira mégsem tudott kiforrottá válni a válogatottnál ez a játékstílus, főleg Foda folyamatos variálásának köszönhetően, amit tökéletesen megmutat Hinteregger nyilatkozata is, aki szerint pár órával a kezdés előtt tudták meg, hogy milyen, alig gyakorolt felállásban játszanak majd hátul.

Ezt az oldalát Foda a tornára sem tudta (akarta) levetkőzni, hiába mutatja az utóbbi tornák tapasztalata, egy sikeres válogatotthoz alapvetően egy dolog kell: egy olyan, az összes játékos által unalomig ismert rendszer, amiben mindenkinek fix szerepköre van, ahol a legtöbbet tud hozzáadni a csapatjátékhoz.

Így dobta a szövetségi kapitány korábban felkészülési meccseken látott, a fent említett Red Bull-iskola alapjának számító 4-4-2/4-2-3-1-es felállást, és a 3-5-2-t vette elő az Észak-Macedónia elleni meccsre – ami egyrészt a csapat 3. különböző felállása volt 5 meccsen belül, másrészt viszont Alaba ezen belül legalább annyit volt mozgatva, mint a csapat körülötte.

A Real Madrid újdonsült játékosa tehát szinte az összes poszton megfordult a válogatottban, csak a közelmúltat nézve: játszott belső középpályást, balhátvédet, szélső támadót, bal szárnyvédőt – egyedül a Bayernben közelmúltban ellátott belső védő szerepkörében nem szerepeltette Foda. Eddig.

Remekül rámutat az edző eredménycentrikusságára, hogy a várhatóan kontrából is csak mérsékelten veszélyes észak-macedón csapat ellen egyből teljesen hátra vonta a legjobbját.

Ezzel a túlbiztosítással azonban éppen a saját támadójátékát tette teljesen fogatlanná: Alaba középről nem – vagy csak alig, akkor viszont kilométeres lyukat hagyva a centrumban labdavesztés esetére - tudott a középpályára fellépve létszámfölényt kialakítani, így segítve az osztrák labdakihozatalokat.

Miközben a védelem két szélén szereplő, a labda előrejuttatásában így nagyon fontos szerepet kapó Hinteregger-Dragovic páros nem elsősorban a dinamikus megindulásokban jeleskedik, miközben középről mindketten, főképp a frankfurti, viszonylag jól tudnak osztogatni. Így viszont Sabitzernek kellett mélyen hátrajárnia felvenni a labdákat, hogy aztán feljátssza őket – miközben ő éppen az ilyen passzok fogadó oldalán tudna hatékony lenni.

Az áttörést egy Alaba-Hinteregger csere hozta meg a második félidő derekán, remekül rímelve a fáradó, de egyébként sem éppen Cattenaccio-szintű (2 meccsen 27 lövést engedtek, és 6,12-tes xG-re 5 gólt kaptak) mély macedón blokk egyre gyakoribb elcsúszásaira, így területek nyíltak meg a három belső középpályás két oldalán.

A baloldalon így már folyamatosan feljáró, végül 2 kulcspasszt és egy asszisztot kiosztó Alaba vezérletével – akinek sokszor éppen Sabitzer csinált helyet, azzal, hogy lekötötte az azon az oldalon helyezkedő Kosztadinovot - végül megnyerték a meccset az osztrákok.

Teljesen érthetetlenül azonban Foda nem vonta le a mérkőzés kellő tanulságait, és a hollandok elleni csoportrangadón maradt az Észak-Macedónia elleni kezdőnél, Alabával középső védőként, amivel ismét csak teljesen kinyírta a csapat buildupjait, de immár egy jóval erősebb ellenfél ellen.

A holland csapat kényelmesen visszaállhatott az előny birtokában, látva az osztrák csapat fogyatékosságait; és a belső védőket sem tolták fel addig, mint az ukránok ellen (ahol voltak is veszélyes kontrái az ellenfélnek).

Így fordulhatott elő, hogy ugyan az osztrákok többet birtokolták a labdát (53 százalék), de nagyságrendekkel kevésbé voltak veszélyesek Stekelenburg kapujára, mint fordítva: a hollandok többet is lőttek kapura (14-9), és a helyzeteik minősége is jócskán felülmúlta az osztrákokét (átlagban a lövéseik 25 százalékos eséllyel értek volna gólt, míg a szomszédainknál ez mindössze 8 százalék volt).

Ehhez már csak slusszpoén, hogy az első holland gól előtt Alaba hozta össze a tizenegyest; míg a második előtt ő lépett ki nem elég határozottan Depayra, aki indította is mögé Malent. A meccs utolsó negyedórájában aztán persze Alaba ismét magasabbra tolva játszott, amiből volt is egy veszélyes átlövése – de mindez már késő volt.

A tanulság tehát elég egyértelműnek tűnik: Franco Fodának olyan poszton kell játszatnia Alabát, ahol többet tud hozzátenni a csapat támadójátékához, és akkor ez az izgalmas csapat akár az ukránok elleni rangadón túl is tekintgethet; ha azonban nem teszi, a torna egyik legnagyobb csalódása lehet az osztrák csapat.

Elérkezett a várva várt szuperkedd, ahol az előzetesen halálcsoportnak beharangozott F-jelű kvartett két meccsét rendezték: a világ futballkedvelő része minden bizonnyal inkább az esti német-francia csúcsrangadóra összpontosított, mi értelemszerűen a hazai pályán rendezett találkozóra figyeltünk a torna címvédői ellen.

Marco Rossi csapata sokáig becsületesen, nagy elszántsággal és egy adag szerencsével, 60 ezer néző által hajtva nullán tartotta a Ronaldo által fémjelzett portugálokat, hogy aztán a véghajrára perceken belül dőljenek össze a bravúrról szőtt álmok, és kapjon ki 3-0-ra a magyar csapat.

Magyar oldalról a kezdőket nézve aligha volt meglepetés: Rossi szokásos 3-5-2-jében egyrészt a jobboldali belső védő posztja volt kérdéses, ahol végül a főként védőerényekben kiváló, hagyományos szélsővédőként is használható Botka Endre kapta meg a lehetőséget; míg a bal szárnyvédő posztján a biztonsági megoldásra szavazott az olasz mester, és a védőmindenes, eredendően jobblábas Fiola Attila kapott helyet, minden bizonnyal azért, mert Rossi tartott a portugálok remek szélsőitől.

Amint az a felkészülési meccsek alapján várható volt, a Szoboszlai és Kalmár kiesése okozta űrt a középpályán a fiatal Schäfer András volt hivatott pótolni, ezeket leszámítva pedig a már bejáratott kezdő futott ki a Puskás gyepére, a teljes kapacitást kihasználó magyar szurkolók legnagyobb örömére.

A túloldalon Fernando Santos már húzott pár – látszólag - váratlant. A portugál szövetségi kapitány a számukra várhatóan legkönnyebb csoportmeccsen sem hazudtolta meg önmagát: az 5 éve révbe érő csapathoz hasonlóan ismét a stabilitás került a középpontba, és két hamisítatlan labdaszerzőt (Danilo és William Carvalho) is felrakott a Pepe-Dias duó elé, részben az egyébként egészen félelmetes támadóarzenálja kárára, akik közül így Bernardo Silva, Ronaldo, Bruno Fernandes és Jota kapták meg a lehetőséget.

A COVID-fertőzés miatt hazautazni kényszerülő Joao Cancelot Nelson Semedo igyekezett pótolni. De hogy miért is tudott sokáig döntetlen maradni az állás, még ekkora minőségbeli különbséggel is, és végül mi döntött?

1. A gyenge portugál labdás játék

Ez remekül rámutat a luzitánok kétarcúságára: adott egy féltucatnyi világklasszis támadó, akik közül így olyanok szorulnak padra, mint a Bundesligában Haalandnál is több xG-t (a helyzetek minőségét megadó mérőszám, ún. várható gólok) termelő André Silva, vagy pedig a 2 éve nyáron több, mint 100 millió euróért csapatot váltó Joao Félix; miközben a szövetségi kapitány pragmatikussága miatt elsősorban az áll jól a csapatnak, ha második szándékból játszhat (lásd: 2 meccsen mindössze egy pont az ukránok ellen az Eb-selejtezős csoportjukban).

Ez persze nemzetközi szinten könnyedén sikerre vezethet – az Eb és
Nemzetek Ligája győzelmet aligha kell magyarázni, de a francia válogatott is elsősorban erre épít, hiába a tehetségek egész sora -, ugyanakkor az ehhez hasonló meccseken alaposan megnehezítheti a csapat dolgát. Ez most sem volt sokáig másképp, a két védekező középpályás redundánsnak bizonyult, és megnehezítette a csapat labdajáratásait, illetve forgatásait egyik oldalról a másikra.

Szinte az egész első félidőnek ez volt a megszokott meccsképe: a két védekező középpályás teljesen feleslegesen visszalép a védők vonalába, vagy pedig nagyon statikusan egy fokkal magasabban kéri el a labdát, ezzel aktiválva ún. pressing triggereket, amikor az egyik magyar középpályás (jellemzően Nagy Ádám) kilépett rájuk, és nem engedte a kapunkkal szembe fordulni az egyébként sem ebben erős játékosokat.

Így egyrészről a támadók – főleg Bernardo és CR - visszamozgására volt utalva egy-egy dinamikusabb akció vagy oldalváltás; másrészről csak az eseti hosszú indítások törték meg a rossz pozíciós játék állatorvosi lovaként szolgáló lassú U-alakú passzolgatást.

Ez utóbbiak rejtethettek volna veszélyt magukban, ismerve a portugál támadók egyéni képességeit és a viszonylag kiegyenlített számbeli eloszlás miatt (visszalépések esetén is három támadó szinte mindig a leshatáron ácsingózott, berobbanva a szárnyvédők és belső védők közti résbe), ám általában a labdák rossz ütemben, vagy egyáltalán nem is érkeztek meg.

Emellett főként a két félterületből kapu elé lőtt beadásokkal próbáltak operálni az első félidőben, vagy éppen egy-egy alá vagy fölé kerülésből, mint amiből Jota helyzete is jött a szünet előtt.

2. A nehézkes magyar támadásépítések

Az persze egyértelmű volt, hogy a segédedző Cosimo Ignuscio által elterjesztett gulyáspresszing kevésbé fog érvényesülni egy a miénknél ennyivel erősebb csapat ellen, így a csapat alapvetően a saját térfelén, nagyjából 25-30 méter között húzta meg a védelmi vonalát; ezzel egyúttal feladva a magasan megszerzett labdák és gyors ellencsapások lehetőségét.

Szintén a stabilitás irányába hatottak Rossi említett személyi döntései: alapvetően mindkét szárnyvédőnk inkább védekező beállítottságú, szemben a például a padon kezdő fehérvári Nego-Bolla párossal, ez kombinálva a magas portugál presszinggel pedig nem alapozta meg a halálos magyar kontrákat.

A magyar csapat támadásépítései így többnyire kimerültek a Szalaira fellőtt labdákban, amiket követően főként Sallai és Kleinheisler (illetve a kirúgásoknál a magasra tolt Lovrencsics, aki sokszor a szabad emberként funkcionált) igyekezett begyűjteni a lecsorgókat. A mélyen megszerzett labdákat követően – ebben Schäfer jeleskedett 5-tel, sokat kisegítve Fiolának – az első félidőben kevesebb, míg a másodikban egyre több sikerrel jártunk, ahogy a portugál szélső védők egyre magasabbra tolva játszottak az idő szorításával.

3. A kispadok hossza

Az persze elkerülhetetlen volt, hogy a magyar középpályán elfogyjon a szufla: a miénkhez hasonló 5-3-2-es játékrendszerek egyik sarokpontja az, hogy a 3 belső középpályás időben le tudja tolódni az oldalváltásokat, ami fizikálisan rendkívül megterhelő feladat 90 percen át, pláne, hogy hosszabb labdabirtoklási fázisokkal egyáltalán nem tudtunk pihenni.

Így először a második félidőben a már szinte második bal szárnyvédőként játszó, Bernardo Silvát sokat követő Schäfer, majd a helyére átkerülő Kleinheisler készült el teljesen az erejével.

A képen is látszik, Schäfer szinte emberfogásával könnyedén borult a magyar blokk, és így tizenhatos előterében is óriási területek nyíltak meg egy szimpla súlypontáthelyezéssel, egy-egy hasonló eltolódás után, főleg a jobb oldalon.

Erre pedig – ugyan későn, de az eredmény ismeretében még épp időben – remekül cserélt rá Santos, felismerve a két védekező középpályás feleslegességét: Renato Sanches és Rafa Silva behozatalával és Bruno Fernandes hátrébb vonásával egy sima 4-3-3-ra állt át a csapat, amivel egyrészt képes volt még inkább széthúzni a magyar csapatot; másrészről pedig a két nyolcassal (és a befelé mozgó Rafával) több vonalak közti opciójuk keletkezett a fáradó magyar csapat ellen.

A kulcsember – csak úgy mint 2016-ban oly sokszor – Renato Sanches lett, aki baloldali középpályásként rendszeresen átjárt a magyar csapat, második félidőben egyébként is problémás baloldalát túltölteni.

Ennek a tökéletes mintapéldája pedig a gól lett.

A középpályán így már egyenlő létszámban lévő portugálok közül Brunóra kénytelen kiváltani Nagy, miközben mögötte Szalai Attila a becserélt középcsatár André Silvával van elfoglalva, és ugyan vadul integet egymásnak Nego és Sigér, egyikőjük sem veszi fel a belépő Rafát (amilyen beindulásokat Nagy éppen remekül reagált le végig, amíg nem tolta ki Sigér becserélésével Rossi balra); Bruno pedig szépen indítja is, akinek vélhetően sokkal jobban is áll ez a szerepkör, mint az első félidőben látott kvázi csatár. A többi pedig már sajnos ismert: a tizenegyes egy Renato Sanches megindulásból, míg a harmadik gól egy hasonlóan jobb oldali végletekig kijátszott akció után esett.

Összefoglalva semmiképpen sem lehet okunk panaszra: a magyar csapat szervezett játékkal sokáig állta a sarat a remek erőkből álló ellenfél ellen, ám ahogy egyre inkább elfogyott az erő, Rossi nem tudta minőségileg pótolni az elfáradt játékosainkat – amit ő is kihangsúlyozott a meccs után, de a szűk merítés aligha az ő hibája -, Santos remekül nyúlt a padon lévő klasszisaihoz, végül korrigálva túlságosan passzív kezdőcsapatát.

Nekünk a franciák ellen valószínűleg nem lesz könnyebb dolgunk szombaton, de a portugáloknak éppen remekül állhat, hogy a maradék két csoportmeccsen kontrázhatnak, kezdve a németek ellen.

Az Eb harmadik játéknapjának leginkább várt meccse, a 2018-as vébé-elődöntő visszavágójaként is felfogható angol-horvát csalódást okozott, főleg az azt követő, kisebb érdeklődéssel fogadott, ám annál élvezetesebb észak-macedón-osztrák, illetve a kiváló holland-ukrán tükrében.

Az angolok a nagyon pörgős első 20 perc után jelentősen visszavettek a tempóból, míg a világbajnokság óta kissé megöregedett, lelassult és kulcsembereit elvesztő horvát csapat inkább csak szenvedve gyömöszölte a labdát a szélekről az egy szem középcsatárának, különösebb eredmény nélkül. Ám mégis volt egy aspektus, ami kimondottan izgalmas volt, és elsőre talán fel sem tűnt a nézőknek: mégpedig az angol bedobások.

Az persze nem újdonság, hogy a Gareth Southgate vezette csapat követve a világfoci trendjeit kreatívan és újító szándékkal nyúl bizonyos, elsőre talán marginálisnak tekinthető játékelemek felé: a 2018-as vébé egyik nagy revelációja volt az, hogy a pontrúgások kiemelt jelentőséggel bírnak a nemzetközi színtéren, tekintve, hogy a gyakorlási és összeszokási idő véges. Így a sima labdabirtoklás közben nehéz olyan játékelemeket begyakoroltatni, ami folyamatosan magas minőségű helyzetekhez juttatná az adott csapatot (ami például a klubfociban jellemző, elég az utóbbi évtized legsikeresebb edzője, Pep Guardiola csapataira gondolni), ehelyett érdemes komoly hangsúlyt fektetni olyan helyzetekre, mint például a pontrúgások.

Ennek meg is lett az eredménye, a 2018-as tornán a gólok 42 százaléka született rögzített helyzeteket követően, és a – szinte csak - ebben élenjáró angolokat egészen a 4. helyig repítette. Az innovatív váltást mi sem szimbolizálja jobban, mint hogy 2016-ban Roy Hodgson irányítása alatt még egész Európa Kane szögletein szörnyülködött, addig a vb-n 9 gólt szereztek állított labdás szituációkat követően, ami kimagaslóan a legmagasabb szám a torna történetében.

Az innovatív ötleteket akkor egyrészről – az azóta stábból személyi konfliktusok miatt kikerülő – egyéni támadóedző Allen Russell szállította, másrészről Gareth Southgate maga is lesett el ötleteket NBA és NFL csapatoktól, ahol az előre begyakorolt figuráknak kiemelt szerepe van, és ami visszaköszönt az akkor szögleteknél látott különböző elzárások, és tiszta lövőhelyzetek kialakításakor.

Itt most tényleg csak a legszebb, gyönyörűen felrajzolt 2018-as figura. A képen egyrészről azt érdemes figyelni, hogy a zónázó panamaiak között csupán Sterling található, aki aligha jelent légi veszélyt. Másrészről, hogy a hosszún Maguire és Kane szinte csak arra figyel, hogy a rajtuk embert fogó tunéziai védők ne tudjanak társainknak besegíteni a tizenhatoson belül helyezkedő másik két angol, Henderson és Loftus-Cheek pedig hogyan robban a rövid sarok irányába, ezzel teljesen kiürítve a tizenegyespont környékét, ahova a Youngtól szintén egy elzárást kapó Stones robban be zavartalanul, és fejel a panamai kapuba.

De hogyan kapcsolódik mindez a vasárnapi meccshez? Az angolok hasonlóan a pontrúgásokhoz, ismét egy rétegterületből, a bedobásokból igyekeztek előnyt faragni. Ez persze szintén nem teljesen újdonság: nagy figyelmet kapott, amikor a Liverpool 2018-ban kinevezett egy csupán erre szakosodott szakembert, Thomas Gronnemarkot. Az idő persze őket – és a pontrúgások mellett a bedobásokra is nagy hangsúlyt fektető ,,Moneyball-csapatokat”, mint például a frissen feljutó Brentford - igazolta, és azóta egyre több hangsúlyt fektet erre a topcsapatok nagyrésze.

Ez, ha belegondolunk, rendkívül logikus: a bedobások meglepően nagy részét képezik egy futballmeccsnek (átlagban több, mint 40 van belőlük); hasonlóan a pontrúgásokhoz, könnyen begyakorolhatóak, és nem mellesleg olyan kivételes szabályok vonatkoznak rájuk, mint például a les hiánya. Két esetben is remekül használták a bedobásokat az angolok.

Az első eset: az angolok egy látszólag ártalmatlan szituációban – bedobás mélyen a saját térfélen – szépen egy oldalra, kis területre 3 emberrel húzza össze a horvát mezőnyjátékosok felét, köztük a kulcsember, védők előtt söprögető Marcelo Brozovicot. Itt viszont nem csak egy sima bedobás-lekészítés következett, mivel Sterling egy villámgyors ütemváltással sprintben megindult az így kiürített területbe a középpálya közepén, kihasználva a kissé elalvó őrzőinek a figyelmét.

A következő képkocka, amiből látszódik is a keletkezett probléma: a lendületből érkező Sterling Fodennel 2v1-ben vezetheti a labdát a fiatal Gvardiolra, amiből aztán az első félidő legnagyobb – végül kapufával végződő - angol helyzete lett, egy első ránézésre teljesen ártalmatlan bedobásból.

A másik eset egy fokkal kevésbé volt látványos, de az alapelvek megegyeztek.

Kane ismét csak visszalépve elhúzza a védelem elől Brozovicot, ezzel védtelenné téve a belső védőket, ráadásul Mount is egy dinamikus irányváltással leköti Domagoj Vida figyelmét. A kulcsszereplő természetesen megint Sterling, aki kihasználva robbanékonyságát egyszerre Mounttal lép be Brozovic mögé és a belső védők elé, ahonnan aztán tisztán lőhet 18 méterről.

Az angolok ugyan nem kezdtek olyan meggyőzően mint az olaszok, de Southgate vezetésével ismét nyitottak az újításokra, amiket érdemes lesz figyelni a torna során.

A 2021-re tolt 2020-as Eb nyitómeccsét kimondottan nagy érdeklődés övezte. A 2018-ban hatalmas blamával történtük során a világbajnokságról először lemaradó, azóta viszont Roberto Mancini irányításával ismét talpraálló, és a tornára a leghosszabb veretlenségi sorozattal érkező Olaszország fogadta a sok szakértő által igazi meglepetéscsapatnak tippelt Törökországot. (Papíron a török voltak a pályaválasztók, de a római Olimpicóban volt a meccs.) A törökök az Eb-selejtező-sorozatban villantottak nagyot. A visszatérő 2002-es sikeredző, Senol Günes irányítása alatt az összes csapat közül a legkevesebb gólt kapták.

A várakozásokat végül csak az olaszokat igazolták vissza. Mancini csapata a korábbi olasz válogatottaktól meglehetősen eltérő, a vezetőedző öltönyéhez hasonlóan elegáns stílusban, helyenként kimondottan attraktív játékkal verte meggyőzően 3-0-ra a törököket. 3 okot is találtam erre.

1. Az olasz letámadás

Az olaszok talán legmeggyőzőbb játékeleme a kifejezetten magasra tolt védelem által
indokolt letámadás; illetve a labdaszerzések után vezényelt kontrapresszing (a gegenpressing főleg a Ralph Rangnick-féle német iskola védjegye, amit aztán Jürgen Klopp járatott csúcsra a Liverpoolnál), aminek célja az ellenfél kontráinak csírában elfojtása volt.

Az olasz válogatott történelmét ismerve ez meglepő újdonság. Ha akár csak a közelmúlt olasz válogatottjait nézzük meg, általában visszahúzódtak a térfelükre, ahol az egyénileg kiváló védőkre támaszkodtak, hogy aztán időnként támadásba lendülve vigyenek be csapásokat.

Mancini viszont a megbukott elődje, Gian Piero Venturával szemben nem ragaszkodik egy konzervatív, kockázatkerülő játékstílushoz és a szigorúan 3 belső védős felálláshoz, amivel a jócskán szerényebb képességű kerettel dolgozó Antonio Conte az előző Európa-bajnokságon kihozta a maximumot a csapatból). Ehelyett a rendelkezésre álló hihetetlen minőségi középpályára, illetve támadókra került át a hangsúly.

Kiválóan példázza a fenti elhíresült jelenet az előző szakvezető bukását: Ventura a svédek elleni vb-pótselejtezőn tehetetlenül vergődő olasz csapatba a védekező középpályás Daniele De Rossit akarta becserélni, miközben a kreatív Insigne is ott ült a padon. Az eredmény ismert, 0-1, 0-0 után nem jutottak ki a tornára az olaszok.

Ehhez képest Mancini egy merőben eltérő felfogást honosított meg, ami egyébként kuriózum a válogatottaknál. Az utóbbi tornák fő trendje ugyanis az volt, hogy reaktív játékkal lehet sikeres egy adott csapat, mivel nincsen idő a több gyakorlást igénylő pozíciós játékot kimunkálni - lásd Franciaország 2018-ban, vagy éppen Portugália 2016-ban.

Az olaszok így nem reaktívan, az idősődő Boncci-Chiellini kettőst védve futottak neki a meccsnek, hanem épp ellenkezőleg: magasan kezdték meg a letámadást, és
visszatámadásaiknak köszönhetően meg tudták előzni, hogy a Juventus védőinek esetleg versenyt kelljen futnia egy török támadóval.

A fenti meccsképen is látszik: a támadók nem visszarendeződnek egy középmagas blokkba, ami az elmúlt években megszokott lett volna, hanem ehelyett egyből a labdavesztést követően nyomást gyakorolnak az ellenfél védőire, akiknek így kis túlzással felnézni sincsen idejük. Ennek köszönhetően szinte egyetlen veszélyes török kontra sem futott végig a meccsen.

2. Végtelenül passzív törökök

A török csapatra alapvetően 2 dolog volt jellemző a sikeres selejtezősorozat alatt:

• stabil védekezés, illetve abból indított halálos kontrák a lille-i Celik-Yazici-Burak Yilmaz hármas kiegészülve a Milanban remek szezont futó Calhanoglu vezetésével,
• és a helyenként magasra feltolt, emberfogásra építkező letámadás.

Ezek közül egyik sem valósult meg a tegnapi meccsen.

Talán a naptári évi rapszodikusabb formája miatt (oda-vissza vereség éppen a magyar válogatott ellen, 3-3 Lettország ellen) a korábbi sikeres felfogástól teljesen eltávolodott Günes, és még csak mutatóba sem küldte fel letámadni a játékosait. Ami viszont még komolyabb gond volt, hogy az így jóval mélyebben meghúzott csapatvédekezés komoly problémákkal küzdött.

A féloldalasan építkező (a baloldalon Spinazzola nagyon magasra feltolva) olaszok teljesen felborították a török csapat struktúráját, ami az előre eltervezett 4-4-2/4-5-1 helyett sokszor inkább 5-4-1-nek nézett ki, mivel Karaman kénytelen volt követni a baloldalon előretörő Spinazzolát, akin nem is tudott lefogni.

A Roma játékosa többször is átverte Karamant, az egyik ilyen után erősen tizenegyes gyanús eset is volt, Spinazzola pedig végül a meccs embere lett. Ebből viszont az következett, hogy Insigne sokszor teljesen zavartalanul, szervezhette a játékot az így üresen hagyott baloldali félterületből, illetve a középső védő Chiellini váratlan megindulásait is ez tette lehetővé. Nem működött a túlzottan hangsúlyos török emberfogás sem.

Mivel a törökök elsősorban a pálya közepét akarták lezárni, így Yazici általában a Jorginho/Locattelli kettős egyikére lépett fel, a másikra általában Tufannak kellett kisegítenie – ebből következően viszont Yokuslunak kellett iszonyatos területet bejátszania a második vonal mögött, folyamatosan felvéve a vonalak közé bemozgó olasz játékosokat. Ekkor azonban még a szélen szereplő Calhanoglu képes volt kvázi 3. középpályásként besegíteni, felvéve a vonalak közé bemozgó Barellát.

3. Az edzők közti különbség

Günes látva, hogy a vártnál jóval mélyebben kénytelenek védekezni, emiatt pedig képtelenek felérni az olasz kapu elé, váltott is meccs közben. A villámgyors Cengiz Ünder érkezett Yazici helyére elsősorban kontrázni (és egyszer egy labdaszerzésből meg is tudott iramodni), Calhanoglu pedig így behúzódott második csatárnak. Ezzel azonban éppen azt a Nicoló Barellát sikerült felszabadítani, akit az első félidőben hellyel-közzel remekül zártak ki a játékból. Az olaszok addig többnyire csak távolról próbálkoztak (a 14 lövésük átlagban 5,5%-os eséllyel lett volna gól).

Remekül látszik: akár Calhanoglu, akár Yazici tűnt fel a balszélen, általában behúzódott Barellára részben Florenzi visszafogott szerepköre miatt, hogy aztán ha ki kell váltania, valamelyik középpályás (többnyire Yokuslu) átvegye az Inter játékosát.

Ezzel párhuzamosan érdemes megemlíteni: Giovanni Di Lorenzo becserélésével Mancini is felküldött egy klasszikusabb felfutó szélső védőt, amivel pedig jelentősen sikerült kiszélesíteni a török védelem arcvonalát, szemben az első félidő baloldali támadások (elsősorban Spinazzola 1/1-es párharcai Karaman vagy Celik ellen) túlsúlyával. Ez a két párhuzamos húzás volt az, ami megpecsételte a törökök sorsát. Mancini remekül váltott a megszokott alapjátékukról

• Florenzi visszahúzása fontos lehet erősebb csapatok ellen, látva a Bonucci és Chiellini korát
• és intezívebb presszingre is számíthatott a fent említett előzmények miatt – reagálva a török csapat középső fókuszára, ami viszont így megnyitotta Barellának az utat, akinek már nem kellett a szélre kimozogva szélességet adnia:

Alapvetően így mind a két gólt egy olyan forgatás előzte meg, ami végül – az ebben egészen kiváló – vonalak közé bemozgó Barellát találta meg. Ahogy kilépett rá valaki a bekksorból, borult az egész török csapatvédekezés; és így végül az addig pazarló Insigne és a külföldi próbálkozásain, Dortmundban és a Sevillában visszafogottabb teljesítményt nyújtó, hazatérve ismét magára találó Immobile is betalált Demiral öngólja mellett, beállítva a 3-0-s végeredményt.

A törököknek minden bizonnyal el kell majd hagynia ezt a gyengén megszervezett, erősen emberorientált mély védekezést, ha tovább akarnak jutni ebből a rendkívül kiegyenlített csoportból; míg az olaszok hihetetlenül meggyőző teljesítménnyel jelentkeztek be a legnagyobb esélyesek közé, a torna talán legjobb edzőjével a kispadon.