Karsai László

Sarkadi Zsolt két érdekes, fontos cikket írt a magyar holokausztról, 1944 egyik belügyi államtitkáráról, Endre Lászlóról és a szentkúti Endre-kúriáról.

Szeretném előrebocsátani, hogy semmiféle komoly, eredeti dokumentumokkal alátámasztható bizonyíték nincs azzal kapcsolatban, hogy az Endre-kúriában bármi fontos történt volna 1944 tavaszán-nyarán. Bizonyos, hogy ott április 22-én semmit sem döntöttek el, főleg nem azt, hogy a magyar zsidókat deportálni fogják. Naivitás azt feltételezni, hogy ilyen horderejű kérdést alezredesi (Eichmann) és BM-államtitkári (Endre) szinten és csak 1944. április 22-én dönthettek el. Régi tanítványaim, Kádár Gábor és Vági Zoltán „Végső döntés” c. könyvéről, amelyben ezt állítják, „A végső döntésképtelenség” címmel hosszú recenziót írtam.

Pelle János – a 444-en magáról állítottakkal szemben – nem történész, az ELTE-n nyelvszakon végzett, fordító, újságíró, az irodalomtudomány kandidátusa.

Vitacikkében számos tárgyi tévedés található, ezek puszta felsorolása oldalakat töltene meg, ezért ettől eltekintek.

Pelle azt állítja, hogy: „Karsai elfogult Horthy-gyűlölete már 1990 és 1994 között megnyilvánult, amikor beszállt a kormányzó kenderesi újratemetése körüli hisztéria szításába”. Szeretném leszögezni, hogy amikor Antall József elkezdte a kormányzót rehabilitálni, majd kiderült, hogy Kenderesen 1993 őszén a családi kriptában úgy fogják újratemetni, hogy a szertartáson, természetesen civilbe öltözve, részt fognak venni az MDF kormány tagjai, egy cikket írtam a Népszabadságban. Hisztérikusan csapkodva Schmidt Mária (Gosztonyi Péter oldalán) próbálta legalább magával elhitetni, hogy a kormányzó egészen 1944. július 2-áig semmit sem tudott a holokausztról, de amikor a menye eléje tette az úgynevezett Auschwitzi Jegyzőkönyveket, azonnal a hadseregét vetette be a fővárosi zsidók megmentésére. Pelle „történelmietlen hipotézisnek” nevezi a Sarkadi Zsolt által teljesen jogosan felvetett kérdést: ha 1944. július 6-án Horthy fel tudta függeszteni a fővárosi zsidók deportálását, akkor ezt megtehette volna már hetekkel korábban is. Pelle azt hiszi, hogy 1944 július elején a nyugati szövetségesek normandiai partraszállása után a kormányzónak már egészen más lehetőségei voltak, mint április végén. 1944 júliusában több német katona és rendőr volt Magyarországon, mint 1944 márciusában. Önmagában a német megszállás még nem döntötte el egy adott országban a zsidók sorsát.

Franciaország már 1940 júniusától német megszállás alatt volt. Amikor Pétain marsall, a kollaboráns államfő – többek között a közvélemény nyomására, és talán elsősorban az igen erőteljes egyházi tiltakozások hatására – kijelentette, hogy a francia állampolgárságú zsidók deportálását nem helyesli, Theodor Dannecker, Eichmann egyik legjobb embere és „zsidótlanító” kollégái semmit sem tudtak tenni. A franciaországi zsidók 75 százaléka túlélte a holokausztot négy év német megszállás után is. Ha Horthy követi Pétain példáját, Eichmann és „zsidótlanító” csapata semmit sem tudott volna tenni, és nem deportálnak az auschwitz-birkenaui haláltáborba 430 ezer zsidót.

Pelle rosszul tudja: a római pápa, a svéd király, az USA elnöke nem kifejezetten és csak a budapesti zsidókért emelték fel a szavukat. A hazai és külföldi tiltakozók általában a deportálások ellen tiltakoztak.

Pelle elhallgatja, hogy Horthy augusztusban ismét engedélyezte a deportálások folytatását. A fővárosi zsidókat csak azért nem deportálták, mert augusztus 23-án Románia átállt, ezzel a Wehrmacht a II. világháború során az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb veresége következett be. Minden épkézláb ember, teherautó, vonatszerelvény kellett a maradék délkelet-európai német csapategységek kimentésre, a kb. 200 ezer budapesti zsidó deportálása ebben a helyzetben csak Eichmann számára tűnt mindennél fontosabb célnak.

Horthy azonnal beleegyezett a magyar zsidók deportálásába, amit Hitler követelt tőle 1944. március 18-án Klessheimben. Szálasi, amikor Edmund Veesenmayer teljhatalmú német követ a fővárosi zsidók deportálását követelte, hetekig vonakodott, habozott. Nem a megváltozott közhangulat miatt. Szálasi jól tudta, hogy a budapesti semleges követségek, diplomaták által kiadott különféle nemzetközi védlevelek, védőútlevelek semmiféle tényleges jogi tartalommal nem bírnak. Mégis elismerte ezeket, mert bízott abban, hogy cserébe a semleges államok elismerik őt legitim, legális államfőnek, nem csak a nácik bábjának.

Szálasi végül november 3-án engedélyezte a fővárosi zsidók gyalogmenetekben történő deportálását. Ragaszkodni próbált még ahhoz is, hogy csak felnőtt férfiakat, munkaképes nőket deportáljanak, majd november 21-én − mit sem törődve a nácik tiltakozásával − leállította a halálmeneteket. Ribbentropnak kifejezetten pimasz választ üzent Veesenmayer útján, amikor a német külügyminiszter a deportálások folytatására próbálta rábírni. Majd, ismét csak semmibe véve a nácik tiltakozását, megszerveztette a nagy és a nemzetközi, más néven a védett gettót.

Horthy kormányzósága alatt, főleg a Horthy–Sztójay-kormánynak „köszönhetően” kb. 450-500 ezer zsidó pusztult el, a nyilasok rémuralma idején pedig kb. 50 ezer. Ha ez igaz, akkor miért ne mondhatnám azt, hogy a zsidóknak több esélyük volt a túlélésre a nyilasok idején, mint Horthy kormányzósága utolsó hét hónapjában?

(A szerző történész)