A világ legviccesebb haldoklása

A 2010-es Én, Ozzy messze a legszórakoztatóbb önéletrajzi könyv volt, amit valaha olvastam. Ozzy Osbourne – a diszlexiájára és bőséges különböző problémáira való tekintettel – Chris Ayres szellemíró segítségével mesélte el a rá jellemző egyszerű, közvetlen, önironikus stílusban az addigi kb. 60 évének a történetét. A birminghami munkásgyerekből lett világhírű heavymetal-bohóc és politoxikomán roncs könyve hasonlított a legtöbb rocksztárönéletrajzra, de valamiben körökkel verte azokat: szinte minden oldalra jutott valami hihetetlenül kretén, elképesztően nevetséges történet, mintha a Black Sabbath története és a szólókarrier csak érdekes adalékként bukkant volna fel a Jackasst idéző őrültségek között.

Chris Ayres állítólag azt mondta Ozzynak, hogy az első könyvnél annyi anyag gyűlt össze, hogy egy második könyvre is elég lenne. A tavaly, posztumusz megjelent Last Rites, a magyarul nemrég Utolsó kenetként kiadott második önéletrajzi könyve – amit szintén Ayres segített megírni – Ozzy utolsó éveinek krónikája. A történet elején 69 éves Ozzy úgy érzi, kicsattanó formában van – túl alkohol-, drog-, gyógyszer- és szexfüggőségen (de még az almaholizmusa előtt) –, aztán sorra jönnek a balesetek, a műtétek, az elhalasztott és lemondott bulik, közben pedig egyre biztosabban haladunk a Black Sabbath utolsó fellépéséig és Ozzy 17 nappal később, szívroham miatt bekövetkezett haláláig.

A könyv az utolsó hat év leépülését és Ozzy birminghami hazatérését meséli el, és így elmesélve akár lehangoló olvasmánynak is tűnhet – csakhogy éppen Ozzy Osbourne-ról van szó, akinek még a haldoklása is teljesen komolytalan. Egyszer villanykörte-méretűre nőttek a begyulladt ujjai, máskor egy éjszakai pisálás után próbált az ágyába vetődve behuppanni, méterekkel elvétve az ugrást, az élete hátralévő részét megkeserítő nyaktörést eredményezve. De előfordult olyan is, hogy nyolc adag érzéstelenítőt kellett neki beadni, mert az „aktív életmódtól” annyira magas lett a toleranciaszintje, hogy kevesebb nem hatott.

A vidám hangulatnak némiképp megágyaz az is, hogy már az elején leszögezi: amekkora debil, a töredékét nem érdemelné annak, aminek a részese lett, szerinte egyszerűen szerencséje volt, és gyerekkorában 60 fölötti férfiakat alig láttak, olyan gyorsan elvitt mindenkit a birminghami gyárimunkás-élet, akit pedig valami csoda folytán nem, azt ősöreg zombinak látták, hiába voltak sokkal fiatalabbak annál, amennyit ő megért.

Ahogy kórházról kórházra, orvosról orvosra, műtétről műtétre vándorol, Ozzy felidézi az élete eddig többnyire el nem mesélt, maradandóbb élményeit, ami jót tesz a könyvnek, mert amikor éppen az egészségügyi kálvária kezdene sok lenni, mindig jön valami jó sztori a Black Sabbath kokainista korszakából, amikor pedig a nosztalgiázásból lenne elég, akkor visszaugrunk az aktuális Ozzy valóságába, különös tétet érzékelve az elhangzottakban (jóllehet tudjuk, hogy Ozzy – ahogy jó barátja, a motörheades Lemmy Kilmister is – minden valószínűség ellenére előbb meghalt, mint mi).

„Jól van, na, de miért érdemes elolvasni ezt a könyvet az Én, Ozzy után?” – tehetné fel a kérdést bárki, aki a segítségemre sietne, hogy írhassak valamit, mielőtt rátérnék a lényegre a fizetőfal után (de persze nincs ilyen ember, szóval itt vagyok hagyva egyedül a szarban).