Sik Domonkos: Hogyan rövidítheti le a Tisza a NER végjátékát?

Miközben a közvélemény figyelmét jelen pillanatban a választási előrejelzések kötik le, az elmúlt hetek eseményei világossá tették, a NER jelen formájában folytathatatlanná vált. Botrányoktól eddig sem volt mentes az elmúlt négy parlamenti ciklus kormányzása, azok mégsem álltak össze egy összefüggő legitimációs válság tüneteivé. Most ez történik. A kormány sem az Oroszországgal fenntartott kapcsolatokkal, sem a titkosszolgálatok pártpolitikai érdekekre történő felhasználásával, sem pedig a rendszerszintű gazdasági korrupcióval kapcsolatos vádakra nem adott érdemi választ. Ennek hiányában hitelessége helyrehozhatatlanul sérült.

Egy visszafordíthatatlan legitimációs válságnak vagyunk tanúi, ami meghatározza a közelgő választások kontextusát is. A legitimitás szociológiai értelemben a társadalmi hierarchiák „elismerésre méltóságát” jelenti. Ez nem azonos sem a jogszabályokon, sem pedig a többségi elven alapuló hatalmi logikával. Birtokolhatja valaki a parlamenti többséget és megfelelhet a közjogi szabályoknak anélkül, hogy elismerésre méltó lenne az uralma. Ennek különösen akkor nő meg az esélye, ha a törvények megítélése vagy a választások tisztasága kétségessé válik. A nem legitim módon gyakorolt hatalom az erőszak és kényszerítés logikájára támaszkodhat. Ebben az értelemben a legitimációs válság egyúttal mindig az eszkalálódó erőszak lehetőségét hordozza magában.

Az erőszak eszkalációjának lehetősége

Mindez sajátos fénytörésbe helyezi a közelgő választást is. Annak tisztasága sok szempontból kérdéses, és végeredménye továbbra is nyitott. Így könnyedén előfordulhat az is, hogy annak ellenére nyer a kormánypárt, hogy legitimitását elvesztette és tömegek tekintik folytathatatlannak a NER-t. Egy ilyen forgatókönyv következményei beláthatatlanok. Csupán annyi világos, hogy az erőszak eszkalációjának lehetősége mind a rendszerváltást követelő választók, mind pedig a – jobb híján – hatalmi logikára támaszkodni kénytelen kormány oldaláról elképzelhető. Amennyiben ezek az erők egymásnak feszülnek, úgy könnyen megjósolhatatlan folyamatok indulhatnak be.

Igaz, azt is fontos hozzátenni, hogy még az eszkaláció esetében is kicsi az esélye egy tartós, nyíltan diktatórikus rendszer kialakulásának. Az EU-n belül ez nem képzelhető el; miközben egy az EU-ból száműzött Magyarország a kormány jelenlegi autokratikus partnereinek sem túl vonzó. Minthogy a diktatúra felé való elmozdulás jó eséllyel a külső támogatók elvesztéséhez vezetne, a legitimációs válságba került NER számára valójában az autokrácia irányába sem vezet út. A rendszer a végjáték szakaszába lépett, azonban korántsem mindegy, az mennyire húzódik el. A legitimációs válságba süllyedt kormányzati oldaltól ennek felismerése aligha várható el. Így elsősorban az ellenzék szempontjából érdemes megvizsgálni a kérdést, hogy milyen lehetőségei vannak a NER-végjáték lerövidítésére.

Miből ered a Tisza hitelessége?

Ahhoz, hogy ezt a mozgásteret pontosan felmérhessük, mindenekelőtt a rendszer leváltására törekvő erők legitimitására vonatkozó kérdést kell feltennünk. Mi tette elismerésre méltóvá a Tisza Pártot tömegek szemében és mire vonatkozik ennek a politikai formációnak a mandátuma? Amióta világossá vált az ellenzék számára, hogy a Fidesz nem riad vissza attól, hogy a gazdasági és média térfoglalás mellett a választójogi kereteket is saját érdekeihez szabja, minden választás egy kísérletté vált. A kérdés elsősorban az volt, hogy miként lehetséges olyan egységes tömbbe szerveződni, ami mellett hajlandóak az egyébként sokféle meggyőződéssel jellemezhető ellenzéki szavazók egységesen kiállni. 2014, 2018 és 2022 ellenzéki stratégiái e kérdés megválaszolására tett, kudarcba fulladt kísérleteknek tekinthetők.

A 2026-os helyzet ebből a szempontból tekinthető újnak. Magyar Péter és a Tisza Párt robbanásszerű felemelkedését a teljesség igénye nélkül, egyszerre tette lehetővé a korábbi ellenzéki kudarcok tapasztalata, a NER egyre látványosabbá váló legitimációs válsága, az ezt dokumentáló nyilvánosságbeli szereplők, a politikai szerveződés új technológiai platformjai, és az – EU-val folytatott konfrontációtól nem független – gazdasági leszakadás sokkja. E tényezőket akkor is érdemes észben tartani, amikor hangsúlyozzuk, hogy Magyar Péter stratégiája, valamint a Tisza Párt és Szigetek mögött álló tömegek erőfeszítései szintén döntőek voltak

Mindezt azért fontos leszögezni, mert ebből érthető meg, hogy milyen keretek között mozog a Tisza legitimitása és mandátuma. Magyar Péter és politikai mozgalma mindenekelőtt azért létezhet, mert három kudarcos választás után világossá vált az ellenzéki szavazók számára, hogy a fennálló választási törvények keretei között, nincs más mód a NER békés leváltására, mint egy a Fideszhez hasonló tömb létrehozása. Másrészt azért létezhet, mert a – maga egyre elkeseredettebb küzdelmeit 2010 óta vívó – független sajtó, kitartó munkával felderítette és színre vitte a NER visszásságait és válságát. Ami ilyen értelemben egyesíti a Tisza táborát az semmiképp sem valamilyen jól belátható értékválasztás, történelmi vízió vagy kollektív identitás. Sokkal inkább egy közös óhaj: az állampárt túlhatalmának, valamint az azzal összefüggő, fojtogató önkény intézményesült és hétköznapi formáinak visszaszorítása.

A helyzetet különösen nehézzé teszi, hogy a demokratikus önkorlátozás kollektív óhaját egy arra nyilvánvalóan nem motivált, gátlástalan politikai ellenféllel szemben kell sikerre vinni. Emiatt a Tisza elemi szinten érdekelt saját hatalmának maximalizálásában. Hiszen leginkább kétharmados győzelemmel a háta mögött kap lehetőséget arra, hogy a fennálló közjogi keretek között is nekiláthasson a legfontosabb intézmények NER-mentesítésének. Vagyis a Tiszával szemben paradox várakozások fogalmazódnak meg: egyszerre elvárás vele szemben, hogy a demokratikus keretek helyreállításának szellemében, önmérsékletre törekedjen, valamint az, hogy maximalizálja hatalmát.

E paradoxon feloldása önmagában sem könnyű, még kevésbé úgy, hogy figyelembe vesszük a választási előrejelzéseket. Ahhoz, hogy stabil győzelemre, esetleg kétharmadra legyen esélye, a bizonytalan választók szavazatai mellett, a Tiszának égető szüksége lenne két további ellenzéki párt, a DK és a MKKP voksaira is. Amennyire ezt meg lehet ítélni a közvéleménykutatási adatok alapján, ez a több százezer fő az említett kis pártok parlamentbe jutásához nem elegendő, azonban potenciálisan mégis sorsfordító jelentőségű. Vagyis előállt egy helyzet, amiben a DK és MKKP szavazóinak megnyerése kulcsfontosságú stratégiai cél a Tisza számára és a NER végjátékát lerövidíteni kívánók számára egyaránt.

E szavazókról feltételezhető, hogy ha eddig nem tették, maguktól nem fognak a Tiszára szavazni. Ennyiben, ez a választói réteg kifejezi a Tisza ellenzék-egyesítő stratégiájának korlátait. Megnyerésére csakis a DK-val és MKKP-tal való kiegyezés révén nyílik lehetőség. Ez a gyakorlatban aligha jelenthet – mandátumokra tett ígéretben kifejeződő – választási szövetséget. Leginkább egy olyan ajánlat formáját öltheti, ami biztosítékokat kínál a jövőbeni politikai versenyre vonatkozóan.

A választási reform ígérete

Egy ilyen ajánlat a legegyértelműbben egy világos és konkrét választási törvény-reformra tett ígéret formájában lenne megvalósítható. Korábban a választási törvény kérdését Magyar Péter nem sorolta a legfontosabb ötven ügy közé, és a Tisza közzétett választási programjában is csupán rövid, általános vállalást találhatunk. Vagyis úgy tűnik, ez egy olyan pont, ahol – korrigálva a probléma korábbi negligálását – érdemi ajánlatot lehetne tenni a DK-val, az MKKP-tal és minden más „kis párttal” szimpatizáló állampolgár számára. Egy olyan választási törvény beiktatására kell ígéretet tenni, ami – a mostanival szemben – lehetővé teszi a társadalomban (és a Tisza szavazótáborában) egyébként meglévő, sokféle vélemény parlamenti vitákba való becsatornázását.

Ha vannak tanulságai a NER-nek, akkor az mindenképp közéjük sorolható, hogy egy a koalíciós kormányzás valószínűségét minimalizáló, az abszolút többség kialakulásának valószínűségét maximalizáló, könnyen túlhatalmat és annak bebetonozását eredményező választási rendszer nem a közjót szolgálja. Ennek megváltoztatása kitüntetett kérdés kell legyen minden demokratikus átmenetben érdekelt politikai erő számára. Adott tehát a lehetőség, hogy a Tisza egyszerre kössön stratégiai szempontból fontos alkut, és fejezze ki demokratikus elköteleződését. Erre már csak azért is nagy szükség lenne, mert e nélkül nincs felkínálva olyan elvonulási út a DK és MKKP számára, amin keresztül arcvesztés nélkül léphetnének vissza.

Egy ilyen gesztus továbbá mindazok számára is megnyugtató lenne, akik a Tisza túlhatalmától tartanak. Miközben nincs mit veszítsen vele a párt, jó lehetőség arra, hogy az önkorlátozási szándékát kifejezze. Bár a mostani választási rendszerben nincs lehetőség arra, hogy sokszínűségét kifejezze, a Tisza hatalmasra nőtt tábora nem feltétlenül azonosul a párttal. Sokan elsősorban azért adják szavazatukat az ellenzéki blokkra, mert ettől remélik, hogy a NER zsákutcájából tovább lehet lendülni. Lehetőség szerint olyan irányba, ami a többpárti demokráciát visszaállítva, lehetőséget teremt akár a régi, akár új, „kis pártok” parlamentbe kerülésére.

A választási rendszer reformjára tett ajánlatot a morális szempontok mellett, gyakorlatiak is indokolják. Amennyiben a 2026-os ellenzéki stratégia elbukik, úgy nem csak további éveket veszítünk, hanem egyúttal a kivételes történelmi pillanatban rejlő lehetőséget is elszalasztjuk. Nehéz elképzelni, hogy a közeljövőben újra sikerüljön egyesíteni az egymáshoz értékválasztásaik tekintetében kevéssé kötődő szavazókat – ha egyszer a rendszerváltás ígérete sem volt ehhez elég.

A NER végjátékának lerövidítése ilyenformán egy látszólag egyszerű gesztuson múlhat. Ahhoz, hogy a DK-hoz és MKKP-hez köthető választói rétegek relatív bizalmát elnyerje a Tisza, eltökéltsége mellett arról is tanúbizonyságot kell tennie, hogy hosszútávon képes teret biztosítani a jelen pillanatban őt támogató, ám értékrendje szerint sokszínű szavazók politikai képviselete számára – még azon az áron is, hogy saját jövőbeni mozgásterét ezzel belátható módon korlátozza.

(A szerző szociológus, filozófus.)