„Nincs igazmondási kötelezettség”

Számos kérdés merül fel azután, hogy Hrabóczki Dániel, vagyis Gundalf a 444-nek adott hétfői interjújában arról beszélt: valótlanságokat állított az Alkotmányvédelmi Hivatalnak (AH). A titkosszolgálatnál történt tavalyi két beszélgetésről a kormány szombaton kitett egy összevágott videót, ami alapján Orbán Viktor miniszterelnök azt mondta: a Tisza volt informatikusa beismerte, hogy beszervezték az ukránok.

Ezt így az összevágott AH-s videóban sem mondta ki egyébként Gundalf, de sok mindent igen. Ezekről az informatikus a 444-nek azt mondta: tudatosan akart egy narratívát felépíteni a meghallgatáson, mert úgy gondolta, úgyis kitalálnak ellene valamit politikai okokból. „Amit elmondok az Alkotmányvédelmi Hivatalnál, az tulajdonképpen egy olyan sztori, ami minél inkább próbálja kiszolgálni a propaganda érdekeit. Olyan narratívát akartam számukra felépíteni, amit aztán később kidobnak a nyilvánosságba, ha terveznek ilyet, viszont én ezeket meg tudom cáfolni” – mondta az interjúnkban.

Ezek szerint egy ilyen AH-s meghallgatáson nincs igazmondási kötelezettség? Bármit lehet mondani? - kérdeztük Remport Ádámot, a Társaság a Szabadságjogokért jogászát. „Ez egy olyan helyzet, ahol nincs igazmondási kötelezettség, nem egy tanúi pozíció, bármit lehet mondani, nem kell, hogy büntetőjogi következménye legyen. Nem egy formalizált eljárás, még arra sem lett volna kötelezhető, hogy végigülje. Ha kötelezettséggel járt volna, akkor már ügyvédnek is jelen kellett volna lennie.”

Ügyvéd csakugyan nem lehetett jelen, közben a beszélgetés mégsem volt egészen tét nélküli, hiszen a kormány szombaton nyilvánosságra hozott erről egy összevágott felvételt. Nem túl egyenlőtlen ez így, kérdeztük a jogászt.

Remport Ádám szerint ez valóban kifogásolható. Ez a videó nyilvánosságra kerülése nélkül is egy egyenlőtlen helyzet, az állami szerv fölényben van a tárgyalóba behívott állampolgárral szemben. A videó nyilvánosságra hozatalával már egy átpolitizált döntés született, hiszen az ott elhangzottak minősített adatnak számítanak, amiket fel kellett oldani a minősítés alól, ez pedig politikai döntés függvénye. Abból, hogy a politikai döntéshozók mit hoznak nyilvánosságra, és mit titkolnak, arra is lehet következtetni, hogy mit éreznek saját magukra nézve kockázatosnak. A Pegazus-ügy gyanúsan politikai okból megfigyelt szereplői a mai napig küzdenek ezzel a helyzettel, az Alkotmányvédelmi Hivatal még csak el sem ismeri, hogy adatokat kezelnek róluk, nemhogy közölnék, hogy mik ezek az adatok és miért figyelték őket kémszoftverrel.

Egy ilyen alkotmányvédelmi hivatali meghallgatáson egy állampolgár soha nem tud egyenrangú fél lenni, hiába nem jár vele semmilyen kötelezettség. Az érintettek sok szempontból pont olyan kiszolgáltatottak, mint a formalizált eljárásokban, például a büntetőeljárásban, ezért hasonló garanciákat is kéne biztosítani. Mellesleg egy büntetőeljárásban elképzelhetetlen, hogy egy gyanúsítotti kihallgatásról készült felvételt jogszerűen nyilvánosságra hozzanak.

Megkérdeztük a jogászt, hogy AH-s meghallgatások nyilvánosságra hozatala egy demokráciában bevett gyakorlatnak tekinthető-e, vagy inkább félönkényuralmi rendszerek sajátja. „Az embernek az az érzése, hogy amikor politikailag kifizetődő, még folyamatban lévő ügyekben is nyilvánosságra hoznak felvételeket, ellenkező esetben pedig, vagyis amikor a hatalomnak hátránya származna belőle, fel sem merül - mondta. - Azt nem állítom, hogy baj lenne, hogy a kormány erős kontrollt gyakorol a titkosszolgálatok fölött, ez helyes. Sokkal rosszabb lenne, ha ezek a szervek kontroll nélkül működnének, és kialakulna egy mélyállam. A mostani helyzetben viszont nem erről van szó, hanem a kormány az, ami korlátok nélkül visszaélhet a titkosszolgálatokkal. Éppen ezért kellenének sokkal erősebb garanciák. Jelenleg bármilyen megfigyelést el lehet rendelni, miközben a jogellenes műveletekről lehetetlen bármit megtudni, jogorvoslatot szerezni ilyen és ehhez hasonló ügyekben. Nincs olyan intézményrendszer, ami a kormányt visszatartaná attól, hogy visszaéléseket kövessen el. Pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága már 2016-ban kimondta, hogy a magyar szabályozás hiányosságai jogsértőek, és pontosan megmondta, hogy hol lenne szükség változtatásra – csak végre kellene hajtani.”