Ukrajnában több mint 90 ezer gyerek él összesen 702 intézményben, melyekből 138 szociális, 37 pedig egészségügyi intézmény, ezekben állami gondozott, családból kiemelt és fogyatékossággal élő gyerekek laknak. Mindemellett még körülbelül 60 ezer állami gondozott gyerek él nevelőszülőkkel, 10-11 fős nagycsaládokban.
Darya azt meséli, hogy éppen Lviv környékén voltak táborozni az SOS nevelőszülőivel és az állami gondozott gyerekekkel 1-2 héttel a háború kitörése előtt, amikor már lehetett látni, hogy baj van.
„A nevelőszülők ekkor még nem hitték el, hogy tényleg háború lesz. A tábor után haza akartak menni, de meggyőztük őket, hogy ne menjenek. Csak a háború kitörése napján vált számukra nyilvánvalóvá, hogy ez volt a jó döntés” - mondja Darya.
Az ukrán SOS Gyermekfalvak gondozásában lévő mind a 200 gyereket nevelőszüleikkel együtt sikerült Lengyelországba menekíteni a háború első napjaiban annak köszönhetően, hogy az SOS tagja az Ukrán Gyermekjogi Hálózatnak (UCRN), ami rendelkezik nemzetközi szerződésekkel.
A nem SOS Gyermekfalvakhoz tartozó intézményben lakó gyerekek elérése és evakuálása viszont már korántsem volt ilyen egyszerű.
„Írtunk a kormánynak az aggodalmaikról, hogy mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik intézményekben vannak vagy nevelőszülőknél. Kértük őket, hogy kössenek nemzetközi egyezményeket, és találjanak ki valamit az evakuálásra vagy a gyerekek elhelyezésére. De sajnos nem kaptunk választ” - meséli Darya.
Ezért a háború kitörése után egy héttel maguk kezdtek el szervezkedni, összefogtak az ombudsmannal, a gyermekjogi ombudsmannal, a szociálpolitikai minisztérium néhány képviselőjével és az UNICEF-fel.
A háború első két-három hetében azt vizsgálták, hogy hol vannak azok a hotspotok, ahol leginkább veszélyben vannak az intézményben élő gyerekek. Ezen régiók közé tartozott többek között Luhanszk, Donyeck, Harkiv és Kijev. Ezeken a területeken felvették a kapcsolatot a helyi hatóságokkal, hogy segédkezzenek az evakuálásban. A háború első hetében pedig sikerült a leginkább bombázás sújtotta területekről, Luhanszkból és Donyeckből evakuálni az összes intézményben élő gyereket.
Mostanra a 702 intézmény közül összesen 264-et evakuáltak, és összesen 6465 gyermeket menekítettek ki az intézményekből. Ebből 2375 gyermeket Ukrajnán belül, 4090-et pedig külföldön helyeztek el.
Darya egyetlen olyan területről tud, ahonnan nem sikerült még az orosz katonák megérkezése előtt evakuálni a gyerekeket. Herszon régióját már a háború első napján olyan heves támadások érték, hogy túl veszélyes lett volna odamenni, hogy az ottani intézményből kimenekítsék a gyerekeket. Darya azt mondja, hogy próbáltak kommunikálni helyi segélyszervezettekkel, hogy nyissanak humanitárius folyosót, de ezt nem sikerült elérni. Így a gyerekeket sem sikerült elhozni, akik óvóhelyekre menekültek.
Sok intézménynek nem volt egyszerű feladat az evakuálás, mivel sokan nem mertek elindulni biztonságos helyekre. Különösen a súlyos fogyatékossággal élő gyerekekkel volt ez különösen nehéz, akiknek a szállítása is nagyon bonyolult, mert rengeteg speciális eszközt igényelnek. Darya értesült olyan intézményről, ahol a halmozottan sérült gyerekek menekítése közben több gyermek is életét vesztette.
„Sajnos sok olyan esetről is tudunk, amikor az intézményben dolgozók elmenekültek a saját családjaikkal és ott hagyták felügyelet nélkül az intézményben 50-100 gyereket. Természetesen őket sem lehet hibáztatni, de sok helyen a felnőtt segítség hiánya nagyban megnehezítette az evakuálást” - mondja Darya.
Az intézmények evakuálásánál nem feltétlen az volt a cél, hogy külföldre vigyék őket, hanem csak biztonságos helyre. Ezért nagyon sok gyereket vittek át Kelet-Ukrajnából és Kijev környékéről Nyugat-Ukrajnába és Kárpátaljára.
Darya azt mondja, hogy a háború első hetében még nem volt nehéz külföldre menni és átkelni a határon, sok külföldi család fogadott is állami gondozott gyerekeket és nevelőszülőket. Márciusra azonban már nemcsak az egyes országoknál szigorodott a határátlépés, de az ukrán állam is korlátozásokat vezetett be.
„Az ukrán állam nem engedélyezte, hogy ad hoc módon vigyék az állami gondozott gyerekeket más országokba, csak államközi megállapodás keretében lehetett. Ez a bürokratikus folyamat nagyban lelassította az evakuálást, de szükségszerű lépés volt, mert a menekültekkel egy időben a gyerekkereskedelem is elindult” - magyarázza Szilvási Léna.
Darya szintén nehézségként említette, hogy az új szabályozás miatt a határon már nem lehetett dokumentumok nélkül átkelni, ezért sok állami gondozott gyereknek fel kellett kutatni a törvényes gyámját vagy a biológiai családját, hogy megszerezzék a szükséges dokumentumokat. Ez viszont időbe telt, ezért is eleinte inkább csak Ukrajnán belül evakuálták őket biztonságos helyre, ahol addig maradtak, amíg nem sikerült előkeríteni a határátlépéshez szükséges dokumentumokat.
A külföldre evakuált gyerekek 47 százalékát Lengyelországba vitték, 14 százalékát Németországba, de kis százalékban érkeztek Olaszországba, Ausztriába, Törökországba, Csehországba, Hollandiába, Spanyolországba, Romániába és Svájcba is.
Szilvási Léna azt mondja, hogy sok állami gondozott, családból kiemelt gyerek visszakerült a saját, biológiai családjához, és velük együtt menekültek el. Az kérdés, hogy ez jó-e a gyerekeknek, hiszen nem véletlen lettek kiemelve a családból. A kijevi katonai közigazgatás adatai szerint mintegy 74 ezer intézményben lakó gyerek került vissza a szüleihez vagy rokonokhoz.
Szilvási emellett azt is említi, hogy mivel Ukrajna az egyik legnagyobb örökbeadó ország, ezért sok olyan külföldi is elindult gyerekekért Ukrajnába, akiknél már elindult az örökbeadási folyamat, és csak pár hónap hiányzott az örökbefogadáshoz.
Darya azt mondja, hogy nagyon szorosan figyelték, hogy melyik intézményi gyerek hova kerül, így nem történt olyan, hogy valakit elhagytak volna, vagy ne tudnák, hogy hol lenne. Az SOS Gyermekfalvak viszont sokszor tapasztalta, hogy a külföldre menekülők között érkeznek felnőtt kísérő nélküli, elveszett gyerekek, ezért azzal is foglalkoznak, hogy ezeknek a gyerekeknek a családjait felkutassák.