Színészbe így még nem szálltak bele azért, mert túl komolyan veszi a szerepét

Majdnem az év végéig kellett várni az év egyik legérdekesebb filmes felhördülésére, de megérte, mert izgalmas vita kerekedett belőle: december elején jelent meg a New Yorkerben egy nagyon hosszú portrécikk a Succession egyik főszereplőjét alakító Jeremy Strongról, és a cikknek meglepően komoly utóélete lett.

Strong ugyan már a negyvenes éveiben jár, évtizedek óta az amerikai filmiparban dolgozik, több híres filmben is volt már jelentősebb epizódszerepe, de igazán csak a HBO-s, nálunk Utódlás címen futó sorozattal futott be. A Succession az elmúlt évek legtöbbet díjazott és méltatott sorozata, egy fiktív, de elég valóságosnak bemutatott, családi kézben lévő konzervatív médiabirodalom sorsáról szól, és Strong alakítja az apjával szembeforduló Kendall Royt.

A Succession sikere talán magyarázható azzal is, hogy a készítők nagyon jó érzékkel nyúlnak a királydrámák klasszikus dramaturgiájához, a családon belüli átverések és árulások sokszor gyönyörűen megkomponált jelenetekben bomlanak ki. Például a harmadik évad zárórészének e híressé vált jelenetében:

De emellett sokat számít a remek színészválasztás is: az idős családfőt alakító Brian Cox sok évtizedes brit színházi múlttal érkezett, és a négy viaskodó testvér szerepére is nagyon jó érzékkel sikerült színészeket találni. Különösen igaz ez a Kendallt alakító Strong esetében, aki tavaly az Emmyt is elnyerte az alakításáért.

Kendall a sorozat egyik legösszetettebb karaktere, minden egyes másodpercben feszültség és bizonyítási kényszer hatja át, képtelen egy pillanatnyi felszabadultságra. És ugyan elvileg sokszor úgy tűnik, mintha ő lenne a sorozatban a „jó főhős”, aki a változásokban érdekelt, a Succession forgatókönyvírói elég profik abban, hogy egyik szereplővel se tudjunk túlságosan azonosulni. Különösen az első évadban lehetett az az érzésünk, hogy az egymással hadakozó szupergazdag családtagok közül képtelenség bárkivel is igazán szimpatizálni, az egész világuk úgy rohadt és nyomorúságos, ahogy van.

Strong pedig sosem csinált titkot abból, hogy hatalmas intenzitással vetette bele magát a szerepbe, korábbi interjúiban is beszélt arról, hogy ugyanannyira komolyan veszi Kendall szerepét, mint a saját életét, és az elhivatottságról meséltek már a sorozatbeli kollégái is. Ehhez képest is meglepő volt, hogy a New Yorker portrécikke milyen lendülettel szállt bele a szerepével túlságosan azonosuló Strongba.

„Nem tudok úgy dolgozni, mintha egy tévéműsort készítenék. Valamilyen oknál fogva el kell hinnem, hogy ez a valóság, és el kell köteleznem magam ennek a hitnek az érzése mellett” – mondta Strong a módszeréről egy ponton, és a cikkben bőven találni erre példákat: amikor a harmadik évad során annyira komolyan vett egy jelenetet, hogy végül leugrott egy emelvényről, és megsérült a lába. Vagy amikor még az első évadban egy drága, de futásra teljesen alkalmatlan Tom Ford cipőben rohant végig Manhattanen, ami persze komolyan feltörte a lábát, és erre amúgy semmi szükség nem lett volna a jelenet szempontjából, de ő ragaszkodott hozzá. Vagy hogy nem volt hajlandó a családtagjait alakító színészekkel egy stábbuszban sminkelni, hogy így is dolgozzon karakterének magányán. De előkerültek régebbi példák is, például az Aaron Sorkin rendezte The Trial of the Chicago 7 forgatásáról, ahol Strong el szerette volna érni, hogy tényleg fújják le őt és kollégáit igazi könnygázzal, hogy hitelesebb legyen a jelenet, ám amire Sorkin a jelenlévő 250 ember miatt nem volt hajlandó.

A 40 ezer karakteres, tényleg gigahosszú cikket a New Yorker állandó szerzője, Michael Schulman írta, aki évtizedek óta ismerni Strongot, és hónapokat töltött a portré megalkotásával. A cikk egyik hangsúlyos iránya, hogy Strong egyáltalán nem érti a viccet: míg a szerzők és többi színész is hajlamos a Successiont a nyilvánvaló családi dráma-szál mellett szatirikus, a leggazdagabbak világát abszurd módon kifigurázó sorozatnak tekinteni, addig Strong számára az egész véresen komoly, amiben nincs helye a szórakoztatásnak.

Ehhez Schulman elég erős idézeteket gyűjtött össze az interjúalanyaitól: Brian Cox, akit úgy jellemez a cikk, mint aki képes ide- és odakapcsolni a szerepe, illetve a hétköznapi énje között, például arról beszél, hogy ez a fajta túlzott beleélés egy kifejezetten amerikai betegség, míg a Strong karrierjében fontos szerepet betöltő Robert Downey Jr. úgy fogalmaz, hogy szerinte Strong átlépte a Rubicont, a sorozatban az öccsét alakító Kieran Culkintól pedig az jelent meg a lapban, hogy Strong színészi módszerei talán őt magát segítik, de az biztos, hogy Culkin számára nem jelentettek segítséget.

És ugyan sejteni lehet, hogy Schulman a portrécikk megírásához mindegyik interjúalanyával hosszabban beszélgetett, azaz vélhetően nem annyiból állt a kommunikációjuk, hogy ők Strong módszerét szidták, az elkészült cikkben nem egyszer csak hasonló rövid odaszúrások fértek bele.

A cikk megjelenése után kevéssel virális lett, és Hollywood-szerte egymást érték a tiltakozások: többek között Anne Hathaway, Vincent D’Onofrio vagy Jessica Chastain sietett Strong védelmére, ahogy az amerikai filmipar egyik legsikeresebb forgatókönyvírója, a New Yorker portrécikk megszületésében szintén segédkező Aaron Sorkin is megszólalt, aki szerint a lap egy rendkívül eltorzított portrét közölt a színészről, és védelmébe vette Strong színészi módszereit. Erre válaszul a sorozat producere, Adam McKay Twitteren írt arról, hogy „Jeremy nemcsak egy kedves fickó, de egy zseniális színész is, aki éppen a New Yorker írója által kigúnyolt szenvedélye miatt kapott szerepet a Successionban”.

A New Yorker cikk több pontján is Strong egészsége miatt aggódó brit színész, a Logan Royt alakító Brian Cox pedig egy amerikai talkshow vendégeként beszélt a cikkről, és elmondta, hogy szerinte Strong megközelítésével kapcsolatban az a lényeg, hogy mi jön ki mindebből. És amúgy semmi problémája nincs vele, nagyszerű apának és rendkívül egyedi személyiségnek gondolja. De szerinte Strong a munkája megszállottja: „És aggódom amiatt, hogy ez mit tesz vele. Ha az ember nem tudja elkülöníteni magát, mert minden nap ezzel foglalkozik. Nem tud benne élni, és a végére elhasználódik” – mondta Cox, aki a színészkedést szintén rendkívül intenzíven megélő Daniel Day-Lewis példáját hozta fel, aki 55 évesen visszavonult a filmezéstől.

A kiváltott hullámokat látva végül a New Yorker is megszólalt, megvédve a cikket. A lap szóvivője szerint az írás egy rendkívül elkötelezett színész árnyalt, sokoldalú portréja, ami sokféle reakciót váltott ki az emberekből, és közülük többen mondták azt, hogy a cikk elolvasása után még inkább lenyűgözte őket Jeremy Strong művészete.

De miért baj ez?

Az egyik legizgalmasabb kérdés a cikkel kapcsolatban, hogy miért akadtak ki ennyien rajta. Ami kiderült Strong színészi módszereiről, az hosszú évtizede a filmipar bevett része. Az, hogy egy-egy szerep kedvéért egy színész mondjuk durván meghízik vagy lefogy, hogy átalakítja a testét, vagy ahogy Robert De Niro taxis engedélyt szerzett a taxisofőr forgatása előtt, Daniel Day-Lewis tolószékbe költözött A bal lábamra készülve, Leonardo DiCaprio mindenféle állati belsőségeket fogyasztott A visszatérő szerepére hangolódva, mindezek lelkesen idézett példái voltak a színészi elköteleződésnek. Ahogy lehet tudni azt is, hogy Jim Carrey is rendkívül komolyan vette a kihívást, hogy Andy Kaufmant alakítsa, és a forgatás hónapjaiban teljesen azonosult a szerepével.

Ezeket a rendkívül intenzív, sokszor fizikailag is megterhelő beleéléseket leggyakrabban a method acting fogalmával szokás összefogni, ami a Sztanyiszlavszkij-módszer korszerűsített verziója. Ezt a kifejezést az elmúlt évtizedekben kopásig használták, sokszor nem is egy kidolgozott módszertant értve rajta, egyszerűen csak szinonimája lett annak, ha egy színész komolyan veszi a feladatát. Strong amúgy nem is tartja magát method-színésznek, a New Yorker újságírójának arról beszélt, hogy a szerepekhez nem a saját életéből merít ihletet, hanem épp ellenkezőleg, alakítás közben igyekszik mindent, de tényleg mindent kizárni, aminek nincs köze a karakterhez és a jelenthez.

Azt egyelőre csak találgatni lehet, hogy miért pont Strongon csattant ez az egész. Hadley Freeman, a Guardian rutinos filmügyi újságírója szerint például Strong legnagyobb hibája az lehetett, hogy ennyire intenzíven vetette bele magát egy olyan sorozat készítésébe, ami több színész közös munkája kéne legyen, és emiatt összeütközött a kollégáival. De, mint Freeman írja, egész biztos, hogy De Niróval se volt túl szórakoztató együtt dolgozni a Keresztapa 2. forgatásán, ahogy Marlon Brandóval sem az első részén, mégsem nevette ki őket senki a túlzott komolyságukért.

Az egyik lehetséges magyarázat éppen az lehet, hogy Strong egyszerűen nem annyira híres, mint De Niro vagy mondjuk a szerepével szintén vállaltan azonosuló Nicole Kidman, és ezért tőle sokkal kevésbé fogadják el ezt. De Freeman felveti azt is, hogy lehet, annyi csak a gond Stronggal, hogy egyszerűen nem elég jóképű, mint mondjuk Day-Lewis vagy Johnny Depp, akiket sosem gúnyoltak ki a túlzott átélésükért. Erre amúgy a New Yorker-cikkben is történik célzás, amikor Schulman egy ponton olyan lógóarcú emberként jellemzi Strongot, aki nem a sztárságra született.

Még tovább megy a történtek elemzésében a Vox cikke, melyben Aja Romano arról ír, hogy a különcség, az excentrikusság a művészek esetében régóta megszokottnak számított, de lehet, hogy az internet hatására ez épp a szemünk láttára változik meg. Romano úgy látja, hogy egyre nagyobb a közösségi igény bármiféle excentrikusság becsmérlésére. Szerinte ez a tendencia volt tetten érhető az év amerikai mikrobotrányában, a rossz művészbarát-vitában, amiről mi is hosszan megemlékeztünk.

A Vox elemzése szerint az interneten elterjedt az a mentalitás, hogy bárki, aki túlságosan esetlennek, öntudatlannak, túlzottan komolynak, szenvedélyesnek vagy ügyetlennek tűnik, az könnyen közösségi támadások célpontja lehet, annak ellenére is, hogy olyan személyiségjegyek miatt támadják, melyek valójában senkinek nem ártanak. És erre játszanak rá ezek a virális portrécikkek, melyek meglovagolva a netes közösségek ítélkezési kedvét, a különcséget teszik gúny tárgyává.