Sikerként eladni a kudarcot? Felemás érzések a klímacsúcs után

Monumentális kudarc, értékelte a klímacsúcsot a Csendes-óceáni régió egyik szakértője, aki jelen volt Glasgowban. Történelmi siker, közölte ugyanerről az eseményről Boris Johnson brit miniszterelnök, bár ő is elismerte, az előrehaladásuk fölött érzett örömükbe némi csalódottság is vegyült.

Ez a két véglet elég jól megmutatja, mennyire eltérően értékelik a világ különböző részein az ENSZ 26. klímacsúcsának (COP) végén elfogadott záródokumentumot.

A megállapodásnak, amit némi csúszással és utolsó pillanatos drámák után (erről lesz még szó) fogadtak csak el, elvileg ki kéne jelölnie az utat a világ országai számára, amit követve elérhető marad a 2015-ös párizsi klímaegyezményben kitűzött legkedvezőbb forgatókönyv, azaz hogy az iparosodás korszakának kezdetéhez képest 2100-ig maximum 1,5 Celsius-fokkal növekszik majd a globális átlaghőmérséklet. A klímacsúcs vége óta megjelent első elemzések rendre kiemelik, hogy ez ugyan továbbra sem elképzelhetetlen, de azt se látni, hogy a 26. COP olyan sokat tett volna ezért. A tárgyalásokat a helyszínen végigkövető Fiona Harvey a Guardianban foglalta össze a megállapodás legfontosabb részleteit.

Kibocsátáscsökkentés

Mindenképp sikernek számít, hogy sikerült előrébb hozni a Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulások (NDC) újratervezését. AZ NDC-k határozzák meg, hogy az egyes országok hogyan tervezik csökkenteni a károsanyag-kibocsátásukat 2030-ig, és az utóbbi időben számos jelentés született arról, hogy ha a jelenleg hatályos NDC-k maradnak érvényben, akkor képtelenség belül maradni az 1,5 Celsius-fokos melegedési limiten, sőt, akár 2,4 fokkal is számolhatunk.

Viszont az NDC-k újratervezése nem szerepelt az idei klímacsúcs napirendjén, mivel a párizsi megállapodás értelmében erre öt évente kellene sor kerüljön, legközelebb 2025-ben, ez azonban sok szakértő szerint már túl késő lenne. Glasgowba egyetlen ország, India érkezett újratervezett NDC-vel, a klímacsúcson viszont megállapodás született arról, hogy a jövő évi egyiptomi klímacsúcson, és a 2023-as találkozón is téma lesz a nemzeti programok újratervezése, és minden ország új, felülvizsgált tervekkel érkezik majd, életben tartva az 1,5 fokos tervek reményét.

Szén

A szén kérdése továbbra is a legégetőbb kérdés: nincs elemzés, ami ne hangsúlyozná, hogy nem lehet elérni az 1,5 fokos tervet a szénhasználat villámgyors leállítása nélkül. Becslések szerint a világ jelenleg üzemelő 8500 szénerőművének legalább 40 százalékát kéne lekapcsolni 2030-ig, anélkül, hogy egyetlen új erőmű is épülne. Ettől azonban elég messze vagyunk: 2020 első felében ugyan az ipari forradalom kezdete óta először fordult elő, hogy csökkent a világban lévő szénerőművek száma, de pont a járvány okozta lezárásokat követő gazdasági visszapattanás, illetve az azt követő energiaválság mutatta meg, hogy a szénkorszaknak még messze nincs vége.

A glasgow-i csúcs legdrámaibb pillanatait az okozta, amikor India az utolsó pillanatban megfúrta a megállapodás eredetileg tervezett szövegét, ami a szénerőművek kivezetése mellett köteleződött volna el. Helyette a leépítés került be a szövegbe, ami ugyan szintén a szénerőművek visszaszorításáról szól, de sokak szerint közel sem annyira radikális. Nem véletlen, hogy a legtöbb, a csúcs óta megjelent elemzés éppen a két angol kifejezés, a “phasing out” és “phasing down” közti különbséget boncolgatja.

Az optimistább résztvevők és elemzők szerint már a felvizezett kifejezés is ünnepelendő, hiszen az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyv óta egyetlen olyan megállapodás sem született a klímacsúcsokon, ami konkrétan említette volna a fosszilis energiahordozók kivezetésének kérdését, ezért ez a felpuhított verzió is örömteli előrelépés. A pesszimistább szereplők szerint viszont India, majd a felvetésükhöz csatlakozó Kína és Dél-Afrika, Bolívia és Irán történelmi lehetőséget szalasztott el.

Láthatóan megviselve fogadta ezt a fordulatot a COP elnöki tisztjét betöltő brit politikus, Alok Sharma is, aki személyes missziójának tekintette a szén végleges feladásának elérését.

Az indiai álláspontot az ország környezetvédelmi minisztere, Bhupender Yadav foglalta össze a klímacsúcson, amikor arról beszélt, hogy hogyan várhatná el a világ a fejlődő országoktól, hogy vezessék ki a szenet és a fosszilis üzemanyagok támogatását, amikor ezeknek az országoknak még számos tennivalójuk van a szegénység csökkentése terén.

Ugyanakkor a klímaváltozás hatásainak leginkább kitett, legsérülékenyebb országok között is számos fejlődő, szegényebb országot találni, Sharma megindult felszólalásában éppen tőlük kért bocsánatot a történtek miatt. A szöveg felvizezése miatt elégedetlenkedett később újságíróknak az USA klímanagykövete, az egykori külügyminiszter, John Kerry is, aki ugyanakkor azt hangsúlyozta, hogy ha nem egyeztek volna bele India és Kína kérésébe, az egész egyezmény odalehetett volna, és két évnyi munka ment volna a kukába.

A pénz

A világ fejlett országai 2009-ben megígérték, hogy a 2010-es évtized végétől kezdve évi százmilliárd dollárt fognak összedobni, hogy segítsék a világ szegényebb országait a kibocsátásuk mérséklésében és a klímaválság okozta károk enyhítésében. Ehhez képest 2019-ben mindössze 80 milliárd dollár érkezett a fejlett országok államaitól, illetve nagyvállalataitól. Ez a Guardian helyszíni összefoglalója szerint komoly sérelmekhez vezetett az idei tárgyalások során, sok fejlődő ország hánytorgatta fel a nem teljesülő ígéreteket, mire válaszul a gazdagabb országok közölték, hogy a következő öt évben tényleg letesznek 500 milliárd dollárnyi támogatást az asztalra.

Megváltozhat a támogatási rendszer szisztémája is: eddig a pénz nagy része a kibocsátás mérséklésére ment, például a megújuló energiaforrások telepítésére, ami könnyen torz helyzetet eredményezett, hiszen sok közepesen gazdag ország ezt akár segítség nélkül is meg tudta volna tenni, mert ma már sok helyen nyereséggel is telepíthetőek megújuló energiarendszerek. Ugyanakkor a legszegényebb országok, ahol a támogatás arra kéne, hogy a megváltozó szélsőséges időjárási körülményekre felkészüljenek, forrás nélkül maradtak.

A következő támogatási ciklusban a támogatásokból kétszer akkora szeletet fognak adaptációs célokra fordítani, 20 milliárd font helyett 40 milliárdot. Ez még mindig elmarad az ENSZ által javasolt 50-50 százalékos szisztémától, de így is előrelépésnek tekinthető.

Károk

Külön vitapontot jelentett, hogy a gazdagabb, a klímaváltozás előidézésében nagyobb felelősséget viselő országok hogyan kárpótolják azokat az országokat, ahol az árvizek, a hurrikánok és egyéb, erősebbé és rendszeresebbé váló szélsőséges időjárási jelenségek súlyos károkat okoznak.

Számos fejlődő országok évtizedek óta hangsúlyozza, hogy eleve korlátozott költségvetésüknek egyre nagyobb hányadát kell e károk felszámolására, újraépítésére fordítaniuk. A vita sokáig elég parttalan volt, Harvey szerint elsősorban azért, mert a fejlett országok részéről még ha egy-egy konkrét esetben egyet is értettek volna a kártérítési igényekkel, vonakodtak ebbe belemenni, mivel féltek attól, hogy precedenst teremtve végeláthatatlan jogi-kártérítési folyamatokat indíthatnak el.

A legutóbbi klímacsúcson létrejött a Santiago-hálózat, ami egy globális kárbejelentő rendszer és adatbázis, és a fejlődő országok közül többen abban bíztak, hogy az idei találkozón sikerül majd ehhez egy kártérítési rendszert is megalkotni. Ez nem történt meg, de a kérdés a jövő évi klímacsúcs napirendjén is szerepel majd.

Keserédesnek nevezte a klímacsúcs eredményeit a hazai klímaportál, a Másfélfok elemzője, Lehoczky Annamária, aki arról írt, hogy a „COP26 előrelendítette valamelyest a világot a felmelegedés 1,5 °C-os korlátozása felé vezető úton, de a tempó még így is borzasztó lassú a helyzet súlyosságához képest”.

A Másfélfok elemzésében ünnepelendő eredménynek tartják, hogy

• Világosan a kőszénkor alkonyát jelzi a COP26 döntése. A glasgow-i ígéretek valószínűleg körülbelül 80+ GW új szénerőmű telepítését nullázzák le, ami a Kínán kívüli összes tervezett üzem kétharmada.
• A metánkibocsátások csökkentését is bejelentették: a metánkibocsátások 30%-os csökkentésének teljesítésével 2050-ig akár 0,2 °C-kal mérsékelhető lenne a globális felmelegedés mértéke.
• Kimondták, hogy együtt kell kezelni az éghajlati és ökológiai válságot. A COP26 döntés világosan elismeri, hogy az ökológiai és klímaválság mélyen összefonódik, ezért ezeket együtt kell kezelni, a természet megóvása és helyreállítása kulcskérdés.
• Több pénz jut a fejlődőknek: az alkalmazkodás finanszírozása terén előrelépést jelent, hogy a fejlett országok megígérték, hogy 2025-ig megduplázzák az alkalmazkodásra szánt összeget a 2019-es szinthez képest, ahogy azt már írtuk is az imént.
• Emellett véglegesítették a párizsi szabálykönyvet, illetve látszik, hogy tényleg itt van már az elektromos járművek hajnala.

Kedvezőtlen hírek szerintük ugyanakkor azok, melyekről feljebb már több szó is esett:

• Túl kevesek az országok vállalásai. A CAT legfrissebb elemzése szerint, a Glasgow-ban bejelentett középtávú vállalások még mindig legalább 2,4 °C-os globális felmelegedéshez vezetnek a század végére.
• Felpuhított szövegezés: szénkivezetés helyett csökkentésről beszél a szöveg. India vitte el a balhét, de a háttérben az USA és Kína sem tiltakozott túlzottan.
• Túl kevés klímafinanszírozás: a fejlődő országok óriási csalódásként élték meg, hogy a fejlettek továbbra sem teljesítették klímafinanszírozásra vonatkozó vállalásukat. 2025-ig várják az 500 milliárd USD-t, amire semmi garancia sincs továbbra sem.

Miben lehet bízni?

1995 óta ez volt a 26. COP, és látni, hogy az elmúlt években mennyivel nagyobb figyelem jut ezekre a rendezvényekre, mint mondjuk a kétezres évek elején. Ez persze nem véletlen, a klímaváltozás sokkal inkább a valóságunk része lett, ma már nem nagyon szokás kételkedni a létezésében, és az idei nyár világszerte megmutatta, milyen szélsőséges jelenségekkel járhat, ha ilyen ütemben melegszik tovább a bolygónk.

Maga a melegedés önmagában nem kérdéses, ezt hangsúlyozta az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) idén augusztusban publikált jelentése is, ugyanakkor a melegedés mértéke még múlhat rajtunk, ehhez azonban gyors és radikális cselekedetekre van szükség, elsősorban épp a fosszilis energiahordózók használatában. Épp ezért voltak óriásiak az elvárások a glasgow-i csúcs előtt, és épp ezért érzik sokan azt, hogy csalódniuk kellett.

Persze, kérdés az is, hogy mekkora szerepe lehet a megállapodásnak, ha a kibocsátások és így ezzel a felmelegedés sorsának kérdése valójában a legnagyobb kibocsátó országok vezetésének kezében van. Erről írt elemzésében a New York Times klímaügyi szakírója, Somini Sengupta, aki hangsúlyozta, hogy hiába a mintegy 200 ország megállapodása, jelentős részben végül igazából Washingtonban, Pekingben és Újdelhiben dőlhet el, hogy mi lesz a kibocsátásokkal, és a legnagyobb országokban zajló politikai, gazdasági, társadalmi folyamatok alakíthatják majd igazán a következő évtizedek klímapolitikáját.

A társadalmi mozgalmak fontosságát hangsúlyozta elemzésében az egyik legismertebb brit környezeti kérdésekkel foglalkozó író, George Monbiot, aki öngyilkos paktumként értékelte a glasgow-i klímaegyezményt. Szerinte ugyanakkor nem szabad feladni a reményt: bár a kormányok nem mertek elég radikálisak lenni, és a túlélésünk és a fosszilis ipar érdekei között próbáltak meg egy kompromisszumot a tető alá hozni, a történelemből ismerni példákat arra, amikor egy apró törés, egy apró mozgolódás hatalmas, az egész rendszert érintő változásokat indított el. Monbiot szerint van esély arra, hogy ilyen folyamatok menjenek végbe az energiarendszereinkben vagy a közlekedésben, ahol pár elterjedő innováció és apróbb beavatkozás zöld dominiószerű folyamatokat indíthat el.

De még ennél is fontosabb, hogy a társadalmakban egyre többen és többen vannak, akik már látják, hogy mehet úgy tovább a világ, ahogy eddig, hogy rendszerszintű változásokra van szükség. Legyen szó olyan kérdésekről, minthogy milyen városokban élünk, hogyan közlekedünk, mit és mennyit fogyasztunk. És a közkeletű vélekedésekkel szemben egyáltalán nem kellenek órási tömegek, hogy ezek a gondolatok a status quo részévé váljanak: Monbiot egy 2018-as, Science-ben megjelent kutatást említ, mely szerint egy újfajta gondolkodás vagy norma akkor tud irányadóvá válni, ha a társadalomban van egy 25 százaléknyi tábor, melynek tagjai elkötelezetten küzdenek ezért és képviselik. E határ fölött az általuk képviselt norma könnyen elterjed, és sokan mások is igazodhatnak hozzá. És reményei szerint ettől a zöld mozgalmak egyáltalán nincsenek messze, hiszen egyre több és több ember van, aki látja, hogy a jelenlegi folyamatok mit tesznek a bolygóval.